Flamenco-harc magamért, magammal

Egy táncosnak harmóniában kell lennie a zenével, amire táncol. Harmóniába kell lennie a testével, amivel dolgozik. A testnek összhangban kell lennie a szellemmel és a lélekkel, amivel koordinál. Az életben is harmóniára törekszünk önmagunkkal és a világgal, ami körül vesz minket. De mi történik, ha felborul ez az egyensúly? 


Az évad legjobb pályakezdő táncművésze díjával kitüntetett Pirók Zsófia a színház világnapja alkalmából mutatta be az Én, Sally táncolunk című kortárs flamenco táncestjét a Várkert Bazárban. Az előadásban a fiatal tehetség nemcsak táncművészként vett részt, hanem a rendezés, a koreográfia és a jelmezterv is az ő érdeme. A produkcióhoz Daniel Keyes Az ötödik Sally című regény adta az ötletet, melyben a főhős képtelen megbirkózni a különböző élethelyzetekbéli személyiségeivel, és ennek az egyensúlynak az elvesztésével egy úgynevezett hasadt személyiségű állapotba kerül. A fiatal táncművész ezen a folyamaton vezet minket végig, eljutunk a hétköznapok monotonitásától a teljes kilátástalanságig, majd figyelemmel kísérjük, ahogy visszaveszi az uralmat az élete fölött.

Egy ilyen trauma és egy ilyen ritka pszichés állapot megjelenítése nagyon tág teret adhat az alkotóknak. Az Én, Sally esetében egy látszólag klasszikus teret kapunk, melyben a színpad különböző pontjain négy különböző helyszín teremtődik meg egy-egy jellegzetes tárgy segítségével. A különlegessége az előadásnak a háttérben húzódó tüllfüggöny mögött jelenik meg, ahol egy teljes spanyol zenekar kíséri élőben a darabot. Ahogy haladunk előre a cselekményben, észrevehetjük, hogy tulajdonképpen kettős formában jelenik meg a Sallyben lejátszódó lelki folyamat. Egyfelől a tárgyi környezetben követhetjük végig a mindennapokat, a munkától a szórakozáson át az otthon töltött időig. Ezekben a környezetekben láthatjuk a főszereplő különböző viselkedésformáit, négy különböző embert, négy Sallyt. Ezeknek a személyiségeknek négy baba formájában tárgyi megfelelőt is találunk a kellékek között, melyek helyét a valós lelki folyamatokkal párhuzamban rendezik át.


Másfelől egy folyamatos oda-vissza ható kölcsönhatás van a háttérben lévő zenekar és a táncos között. Ez a kapcsolat azonban több a szokványos táncos-zene viszonytól, ugyanis Pirók Zsófia nemcsak Sally szerepét testesíti meg, hanem a tánccipő csattogásával részét képezi a zenekarnak is. Emellett viszont azt az érzést keltheti bennünk, hogy folyamatosan változik az irányító személye, van, hogy a zenekar követi a táncos lépéseit, és fordítva. Mire eljutunk a tetőpontra, a valódi szétesésig, addigra a táncos teljesen elszakad a zenekartól, felbomlik a köztük lévő harmonikus viszony is. Végül mégis a legközelebbi társa, a zene lesz az, ami visszavezeti őt a kívánt egyensúlyba. Éppen ezért illett nagyon az előadás megnyitásához Isabelle Huppert színházi világnapi üzenetének részlete, melyet a felkonferálás során hallhattunk: „A színház számomra a másik embert jelenti, a dialógust, a gyűlölet hiányát”.


Végső soron az előadás legfőbb érdeme az a felfokozott hangulat, ami azáltal teremtődik meg a nézőtéren, hogy láthatunk egy fiatal tehetséges alkotót olyan hévvel és átéléssel táncolni, mellyel egymaga betöltötte a színpadot az egész produkción keresztül. A közönség soraiban ülők szinte egy emberként biztatták a színpadon küzdő társukat, melyet rendszeres nyílt színi tapssal és bekiabált „ollé”-val adtak tudtára. A történet adott a nézők számára, mégsem ez uralja a darabot, nem a cselekmény által kaptunk tőle maradandó élményt, hanem a megteremtett feszültség által, melyet – kissé túlhangsúlyozva – a töréspontoknál elviselhetetlenül villogó erős fénnyel is fokozni kívántak. Itt azonban nem a technika játszott szerepet ennek a feszült figyelemnek a megteremtéséhez, hanem Pirók Zsófia pontos odafigyelése és átélése. Ehhez a magabiztossághoz viszont szükség volt a háttérben összpontosító zenekarra, a dialógra, a biztonságra a függöny túlsó- és innenső oldalán játszó alkotók között.

Írta: Mátyás Viktória
Fotók: Marosi Viktor

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése