Nagy izgalommal ültem be Mozart Idomeneo című operájára, hiszen még sohasem láttam, jelenleg itthon nem játsszák már évek óta. Sajnos a kezdeti izgalom hamar elmúlt, nem kaptam sok pozitív élményt a műtől, hiába a Met, hiába a kiváló énekesek, valahogy nem állt össze egy egységes előadássá.
Egy nagyon izgalmas történet a darab alapja. Idomeneo király a trójai háború után tér vissza hazájába, Kréta szigetére. Azonban a tengeren – az életéért cserébe – ígéretet tesz Neptunusznak, hogy az első embert, akit a szárazföldön meglát, feláldozza neki. Ez a fia lesz, Idamantes, így a király próbálja megoldani a helyzetet, a fia megölése nélkül. Neptunusz viszont hajthatatlan, szörnyet ereszt a városra, ami a lakosokat gyilkolja. Végül, amikor Idomeneo rászánja magát, hogy feláldozza és megölje Idamantest, megjelenik a fia szerelme – aki trójai hercegnő – hogy ő is a herceggel haljon meg. Erre Neptunusz megbocsát, a szerelem ereje legyőz mindent.
Ezt a történetet sokkal hosszabban mesélik el az operában, de mégis kimaradnak fontos logikai mozzanatok, ráadásul sokat veszít az izgalmából. A sorozatos, hosszú áriák folyamatosan megakasztják a cselekményt, pedig itt történnie kellene valaminek. Ráadásul a szereplők mintegy maguknak, legfeljebb a közönségnek énekelnek, de egymásról szinte tudomást sem vesznek, nem felelnek egymásnak. Így aztán minden nagyon lassan derül ki – már ami egyáltalán kiderül.
A karakterekről szinte semmit nem tudunk meg, nem ismerjük meg őket, így aztán senkivel sem lehet együtt érezni. Nincsen benne kifejezetten jó vagy rossz szereplő, valahogy semlegesek maradnak
Idamantes (Alice Coote), akit Neptunusz a darab végén királlyá emel, se nem hősi, se nem királyi alkat. A szerepet szoprán vagy hőstenor énekelheti, ez esetben nő énekelte nadrágszerepként, de nem is emiatt volt a királyfi annyira esetlen. Maga a karakter egy szerencsétlen figura. Kiderül, hogy semmilyen hőstettet nem hajtott még végre, apja helyett is csak névleges uralkodó volt, ráadásul a szerelméért, Iliáért sem képes magát megemberelni egyszer sem. Ő azt csinálja, amit mondanak neki, egy abszolút szürke figura, aki, habár elvileg pozitív személy, mégsem ébreszt szimpátiát a nézőben.
Idomeneo (Matthew Polenzani) már valamivel férfiasabb, de valahogy ő sem egy vérbeli király típus. Konkrétan az egész darabban szenved és ködösít azzal kapcsolatban, hogy kit kellene feláldoznia. Az igazságot pedig csak akkor mondja el a népének, mikor a szörny már több száz embert megölt – ilyen egy jó király?
Elektrának (Elza van Heever) kellene lennie a „gonosznak”, aki szintén egy hercegnő és Idamantest le akarja csapni Ilia kezéről. De ezt elnézzük neki és nem lehet negatívként minősíteni, hiszen azonkívül, hogy szerelmes, semmit sem követ el ő sem a beteljesülés érdekében. Az opera csúcspontja számomra Elektra őrülési jelenete volt a darab végén, amikor a szerelmesek egymáséi lehettek, Elektra pedig hoppon maradt. Itt volt erő, feszültség, izgalom, egyszóval élet – ami a darab többi részéből sajnos szinte végig hiányzott.
Ilia (Nadine Sierra), a trójai hercegnő nagy dilemma előtt áll, hiszen ha Idamantest szereti, akkor a népét elárulja ezzel. Az, hogy ők mikor ismerkedtek meg, hogyan szerettek egymásba vagy, hogy egyáltalán mit tudnak a másikról, teljesen homályban marad.
A díszletet szerencsére eltalálták: ókori görög oszlopok, lépcsőn szín, a háttérben egy Neptunus-szentéllyel. Ez pedig mindhárom felvonást végigkíséri, egy asztal és egy áldozati oltár kerül be pluszként néhány jelenetbe. Ezt nem mondanám hibának, tekintve, hogy pontosan nincs is meghatározva, hol játszódik a cselekmény Krétán belül – a palota előtt, benne, a kertben, az utcán stb.
Ezzel szemben a kosztümök egy hagyományos Don Giovanni ruhatárából valók, a férfiak fején parókával. Nagyon szépek, csak sem a cselekmény idejéhez, sem a díszlethez nem illenek. Nem sikerült megfejtenem, hogy ennek mi lehet az üzenete, de nem kizárt, hogy nincs is. (A darab rendezője, valamint a díszlet- és jelmeztervező Jean-Pierre Ponnelle.)
Mozart zenéje gyönyörű, amolyan Mozartos, holott a mester még csak 24 éves volt, mikor komponálta a művet. Csak az a baj vele, hogy a történethez nem illik. A vidám zene és ez a komor, halállal és aggodalommal telített történet nem áll össze számomra egy megszokott Mozart-operává. A zene az övé, a történet pedig inkább Verdié lehetne.
A kórus részek hatásosak, kicsit lendítenek is az operán. Idomeneo áriája a második felvonás elején kiemelkedik a darabból. Sőt, az egész történet kezdőárija, amely Ilia imája, szintén az opera egyik meghatározó része, de Elektra őrülési jelenete magasan a csúcspontot jelentette nálam; Elza van den Heever alakítása volt az este legkiemelkedőbb része szerintem.
Írta: Kovács Alexandra
Fotók: Marty Sohl - Metropolitan Opera; www.capradio.org
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése