SÚGÓ+ – Apák és apátlanok

Az irodalmi Nobel-díjas Orhan Pamuk legújabb regénye, A piros hajú nő, egészen 1985-be kalauzol vissza minket, és kíséri el a főszereplő Cemet a felnőtté válás kalandos útján, elénk tárva a siker felé vezető ösvény minden örömét és természetesen buktatóit is.

A piros hajú nő nem csupán egy lélektani fejlődésregény, sőt talán egyértelműen nem az, bármennyire is úgy tűnik első látásra. Pamuk nem él olyan hatásvadász technikákkal, hogy egy társadalom peremén élő gyereket ránt ki a nyomorból, sokkal izgalmasabbnak tartja megmutatni egy olyan ember felnőtté válását, aki az egész életét jómódban töltötte – ilyen formán önéletrajzi vonatkozású történetről is beszélhetnénk, hiszen az író életkörülményei hasonlóak a fiúéval. Még írói ambícióval is megáldja a főszereplőjét, és bár Cem – Pamukkal ellentétben – végül felhagy ezzel, ez a fajta önfeladás mégsem idegen a szerzőtől (ő maga az építészet tanulmányait hagyta ott azért, hogy írhasson).

Amikor tehát az írói karriert dédelgető Cem pénzkereset reményében kútásó inasnak jelentkezik Mahmut mester mellé Öngörenbe, pusztán a kíváncsiság, az egyetemi előkészítő előli menekülés és a gyermeki dac hajtja. A családja minden tiltakozása ellenére a saját meglátásait követi, ez a tulajdonsága pedig sorsdöntő események láncolatához vezet a későbbiekben is.

Persze, Cem élete sem tökéletes, ugyanis az apja elhagyta, így hosszú évek óta munkál benne a harag és a keserűség. Ekkor találkozik Oidipusz király történetével, igaz csak hallomásból. Ez a közvetítettség nagyon erős szervezőeleme Pamuk regényének, és alapvetően határozza meg a főszereplő és a világ kapcsolatát. Mintegy kívülállóként éli életét és sokszor reflektál is arra, hogy az éppen zajló eseményeknél mintha szinte jelen sem lenne. Később, ahogy haladunk előre a történetben, az Oidipusz-mítosz konkretizálódik és leszűkül az csupán apa-fiú kapcsolatra. Ellenpontozásként kapjuk mellé a Kelet legendáját, Rusztem és Szuhráb történetét. Míg előbbi a fiú részéről történő gyilkosság története, addig Rusztemé az apa bűnét dolgozza fel. Cem állandó önigazolást és kapcsolódási pontokat keres a saját életére vonatkoztatva, olyannyira benne él a maga alkotta burokban, hogy mesterét már-már apjának hiszi, és amikor baleset történik a kútásás közben, egyből Szophoklész drámája – amit ekkor még mindig csak tartalmi szinten ismer – jut eszébe.

Mahmut, a „pótapa” feltételezett halála után megállni látszik az élet, a férfivá lett Cem vissza-visszatér gondolatban ahhoz a naphoz, illetve Oidipusz történetéhez. Dramaturgiailag itt Pamuk is beleesik abba a hibába, hogy hagyja a hősét a saját sötét gondolataiban tengődni. Ezáltal a regény dinamikussága kissé megtörik, szükség van a tényleges fizikai öngöreni visszatérésre ahhoz, hogy ismét izgalmassá váljon a történet. Persze, az ellenpontozás itt is megtörténik, hiszen Oidipusz-Cemből Rusztem lesz, ez élete utolsó állomása.

Pamuk mesterien mossa össze a kútásás szimbólumát a felnőtté válással, ahogy egyre lejjebb haladnak, és felbontják a különböző rétegeket, úgy lesz Cem egyre tapasztaltabb, nagyobb tudású. Mahmut ehhez kiváló mester, bár elvárása a feltétel nélküli engedelmességre visszataszító, kifejezetten negatív karakterré teszi. Ezért aztán csak a mű végén kapunk magyarázatot arra, hogy Cem miért szerette, amikor a saját fiával, Enverrel beszélgetnek arról – csaknem harminc évvel a történtek után –, hogy milyennek is kell lennie egy apának. Ez némiképp pozitív irányba lendíti a mester iránti bizonytalan viszonyt, ugyanis Cem azt mondja, hogy neki nem volt apja, „De ha lett volna, akkor engedelmességet várt volna tőlem, erővel és gyengédséggel nyomta volna el a személyiségemet”. Ugyanakkor ez a zsarnoki magatartás csak ideig-óráig képes elfojtani az individuumot, így elérkezik egy pont – képletesen és fizikailag is –, amikor a kút mélyén kell hagynunk ezeket a gátló embereket.

A kút maga tökéletes példázata annak, hogy elrejthetjük a múltat mások elől, saját magunkkal szembeállva viszont nem tagadhatjuk meg. Ez lehet az oka annak is, hogy még harminc év után is ott van fizikai valójában, noha azóta az egész környék beépült. Cemnek vissza kell térnie, hogy lezárhassa magában a történteket. A kút válik az origóvá.

Maga a Piros Hajú Nő alakja is a férfivá válás folyamatát vetíti előre. A nő tökéletes mintapéldája annak, amit az átlagember egy színésznőről gondol: könnyűvérű, bohém, rejtelmes. Erre ráerősít a feltűnő piros hajszín – amit a szerző szintén ezzel hoz összefüggésbe –, lényegében ez kelti fel Cem figyelmét. Bár látszólag semmi vonzó nincs a figurában, mégis a kamasz fiú vágyainak tárgyai lesznek a telt ajkak és a dús keblek, ám ez az érdeklődés ugyanaz a kíváncsiság, amit az utazócirkusz iránti érdeklődést is jellemzi. Kamaszos fellángolás, ami később már-már fanatizmussá növi ki magát, mondhatni közvetített érzelem.

Mégis fontos állomás ez a fiú életében, mert az alkohol és a tiltott élvezetek világába rántja be őt a nő, és egyfajta anyaszerepben díszelegve avatja férfivá a lerobbant átmeneti szálláson. Az itt szerzett tapasztalatok aztán kihatnak a fiú egész további életére. Az a bizonyos első alkalom misztifikálja a Piros Hajú Nőt, és ez az oka annak is, hogy Cem a feleségével való kapcsolatát csak barátságként definiálja, és Ayşé egyfajta pótlékká korcsosul, ami a boldog élet illúzióját kelti. Cem annyira vágyik a szeretetre, a szerelemre, hogy képtelen megkülönböztetni ezek fokozatait, és reálisan látni a viszonyrendszert. Az a fajta ember még középkorú férfiként is, aki képtelen jelen lenni saját életében, megtörténnek vele a dolgok, de nem éli meg teljes valójában.

A burok, amiben él, a gyerekkori apavesztés miatt nem képes kipukkadni, így – mivel Cem szemén át látjuk a történetet – mi is csak egy pozitív színezettel átitatott történetet kapunk, amire ugyan érkezik valamilyen önreflexió, jelezve, hogy nem ideális minden, mégsem jutunk egyetlen olyan impulzushoz sem, ami kizökkenthetne abból a hitből, hogy a fiú nem bűnös akkor sem, ha elbotlik, csupán a körülmények áldozata.

Az ábrándkép a harmadik részben bomlik fel, amikor egy hirtelen nézőpontváltással a Piros Hajú Nő szemszögéből kezdjük el figyelni a történetet. Ez az elbeszélésmód sokkal didaktikusabb, ahhoz lehetne hasonlítani, mint amikor Cem a két példázatot elemzi, vagy a földtani kutatásairól beszél. Ám míg utóbbiaknál szinte az az érzésünk támad, mintha egy tudományos esszé frázisait olvassuk, addig a Piros Hajú Nő narrációja sokkal inkább egy objektív cselekményleírás. Pamuk nem akar azzal játszani, hogy a női karakter nézőpontjából újramesélje a történetet, sőt inkább már-már érzéketlenné teszi a figurát saját maga és a fia sorsára nézve. Ez objektivitás adja meg végül a mű krimi-jellegét, feszültségét.

Ráadásul egy plusz csavarral A piros hajú nő dokuregényként kezdi definiálni magát, mégpedig minden meseisége ellenére hitelesen. Minden egyes mondatból süt a realitás érzése, a mű önreflexiójával pedig a naplószerűséget hangsúlyozza. A felmentés szándékával íródik az epilógus, mégis bűnösséget hangsúlyoz. Amiben vétlennek kéne lenni, éppen abban nem lehet tisztának maradni. Elvégre végül Cem is a kút mélyére kerül, ez kitörölhetetlen, és értelmet nyer a vég előtti félmondata is, miszerint „Ez a kút számomra valóságos történelem, ugyanakkor valóságos emlék is”

Nem csupán a hiteles és realisztikus ábrázolásmód kelti a valóság érzetét, hanem azok a társadalomkritikai elemek is, amik megbújnak a sorok között. Pamuk nem akarja direkt előtérbe nyomni azt a fajta világszemlélet-különbséget, ami a Nyugat és a Kelet közti ellentétet okozza, mégis tisztán kirajzolódik, hogy az író tökéletesen tisztában van azzal a szinte áthidalhatatlan szakadékkal, ami közöttük tátong.

Ugyanakkor mégsem kapunk teljesen pro és kontra érveket, hiszen tisztán kirajzolódik, hogy bár a szerző több évet töltött az Egyesült Államokban, mégiscsak a törökországi, isztambuli világot ismeri jobban, annak tükrében ítéli meg a Nyugat szellemiségét. Ezért talán nem meglepő, hogy szereplői a nyugati társadalmat pénzorientált, hataloméhes világnak tartják, amiből teljesen kivesztek az emberi értékek, míg a Kelet egy összetartóbb, jobb közösség. Azzal, hogy a főszereplő maga egy olyan hatalmi pozícióba kerül, aminek eredménye a két értékrend egybeolvadása, a kultúrák összekapcsolódása és együttélése – ha csak rövid időre is – központi kérdéssé válik. Ilyenformán pedig párhuzamot vonhatunk a két mítosszal is, amik szintúgy tematikusan összekapcsolódnak, még ha ábrázolásmódjuk különbözik is egymástól.

A piros hajú nő jelentésrétegeit felfejteni nem azért nehéz, mert Pamuk rengeteg motívummal és elágazó cselekményszállal dolgozik, hanem azért is, mert olyan sokféleképpen értelmezhetők önmagukban a szimbólumok, hogy akár egy-egy félmondat is elég hozzá, hogy a jelentésük megváltozzon. Mindezek mellett pedig az apaság, a család kérdése olyan szubjektív téma, ami feltételezi, hogy ahány olvasó annyiféle olvasat születik a regényről.

Orhan Pamuk: A piros hajú nő
Helikon Kiadó, 2016, 220 oldal

Írta: Vass Antónia

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts