La Traviata: Verdi operájának olasz címe, ami annyit jelent, hogy a helyes útról letért, eltévelyedett nő. Jelenesetben Violetta Valéry kurtizánra utal a cím, akinek a tragikus élete és szerelme sűrűsödik egybe az operába, átszőve Verdi gazdag dallamvilágával.
Alexandre Dumas A kaméliás hölgy című regénye számos feldolgozást megélt már: prózai darab, némafilm, film, balett és opera-feldolgozás is készült belőle. Utóbbit Verdi zenésítette meg, aki színházban látta a darabot és rögtön magával ragadta a történet. Habár a cselekmény nem teljesen hű az eredeti műhöz (első szembetűnő különbség rögtön az, hogy más a két főszereplő neve), mondanivalójából nem veszített semmit; sőt Verdi csodálatos zenéjével jócskán kapott pluszt is.
A Metropolitan Operaház Willy Decker Salzburgban rendezett Traviataját vette át néhány évvel ezelőtt. Ezt pedig kiváló énekesekkel koronázta meg március 11-én: Szonja Joncseva (Violetta Valéry), Minchael Fabiano (Alfredo Germont) és Thomas Hampson (Giorgio Germont) játszották a főbb szerepeket.
A Prelude alatt megjelenik a félkör alakúvá alakított színpadon Violetta. Betegségének jelei megmutatkoznak már itt, hiszen alig bír menni, szenved. Rajta kívül egy férfi van jelen – akiről sokáig nem tudni, hogy kicsoda, ám következtetni lehet rá a darab folyamán: a halál. Az egyetlen díszlet egy hatalmas óra, ami szimbolizálja, hogy Violetta napjai meg vannak számlálva, pereg az idő folyamatosan.
A kezdő kórusjelenettel megtelik a színpad emberekkel és egyértelművé válik: az egyetlen, az igazi nő Violetta a darabban. Az összes szereplő, beleértve a nőket is, fekete-fehér ruhában, pontosabban nadrágban és zakóban van, így a kurtizán vörös ruhája látványosan kiemelkedik a tömegből.
A híres Brindisi (ismertebb nevén Pezsgőária) alatt pedig megmutatkozik az opera másik főszereplője, Alfredo. Nem túl magabiztos, néha kissé esetlen fiú, aki fülig szerelmes Violettába – kiderül, hogy mindennap meglátogatta a lányt, mikor beteg volt, pedig nem is ismerték egymást. De Alfredoban a gyermeteg megnyilvánulásai mellett vagy éppen ezért hatalmas tűz és vágy lobog, ami miatt nem hátrál meg, és nem akarja Violettát „elveszíteni”.
Fontos a már említett, általam halálnak azonosított férfi, hiszen a darab folyamán mindig felbukkan, akár elöl, akár a háttérben. Egészen az előadás végéig – amikor „felfedi” kilétét – néma szereplő marad, akit csak Violetta lát. A második felvonás eleje az opera egyetlen pontja, ahol eltűnik, hiszen a szerelmesek ott boldogok, így semmi negatív erőnek nincs helye akkor.
Szinte a darab végén derül csak ki, hogy a néma férfi az orvos, aki Violettát vizsgálja, ekkor szólal meg csak. Így nyer értelmet az orvos-halál azonosítás: azért jelenik meg mindig Violetta előtt, mert tudja, érzi a lány, hogy közel a vég.
Visszatérve a vidéki, idilli képhez, ahol nem sürgeti Violettát a sors, a végzet, a másik szimbólum is fontos szerepet kap. Az óra nemcsak megáll, de le is van takarva egy virágos pokróccal, ami egyébként a színen lévő kanapékat is fedi, sőt a szerelmesek köntöse is ugyanilyen mintázatú.
A második felvonás végén pedig előkerül az óra ismét, ám teljesen megváltozott funkcióval. A bálon az a rulett asztal, amire aztán Alfredo rálöki Violettát és odadobja neki a „fizettségét”, megszégyenítve ezzel a lányt. Ám Alfredo nemcsak a nézők szemében válik negatív karakterré ebben a jelenetben, hanem a darab szereplői is elítélik a tettét – holott ők nem tudják, hogy Violetta miért hagyta el a férfit.
Végül fény derül a lány önfeláldozására, Alfredo számára is kiderül, hogy apja vette rá a lányt a szakításra, de ez már késő: a Violetta meghal, szinte Alfredo kezei között.
Szonja Joncseva alakításában Violetta nem egy kurtizán, hanem egy fiatal nő, lány. Egy olyan ember, akit soha nem szerettek és ő sem szeretett senkit, ezért indul talán kissé döcögősen a kapcsolata az első igazi férfival, aki iránt valóban mély érzelmeket érez.
De alighogy megtapasztalja a szerelmet és a boldogságot, le kell róla mondania és visszazuhanni a bűnös életbe, ami szinte löki őt a halál felé.
Michael Fabiano, amerikai tenor pedig azt az Alfredot keltette életre, akit talán nem is a Verdi-darabban, hanem Dumas-művében láthatunk: a fiatal, első szerelmes, kissé zavarodott, de elszánt fiút, akit ez a szerelem tesz férfivá.
A salzburgi rendezés abszolút megállja a helyét a Met színpadán és habár a díszlettel nem bajlódtak sokat, mégis néha több a kevesebb. Több értelmezési lehetőséget is kínál a nézőnek, ugyanakkor követhető és érthető a cselekmény akkor is, ha nem fejtünk meg minden jelzést, szimbólumot.
Írta: Kovács Alexandra
Fotók: Marty Sohl
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése