Frances Ya-Chu Cowhig darabja voltaképpen minden olyan problémát felvet, amelynek nem szabadna kérdésnek lennie. Például, hogy mit jelent nőnek lenni? Hol a nő helye? A mélyszegénységet miért determinálja a hatalom? Miért van az, hogy az egész társadalom egyetlen, hatalmas kalitkába van zárva? Az, hogy ez aranyozott, vagy már rozsdásodik, részletkérdés. A fontos az, hogy az egész életünk hozzátapad a rácshoz, amin még ha át is férnénk, a félelem visszatart attól, hogy lépni merjünk.
Voltaképpen akkor érnénk el a tökéletes boldogság világát, ha ezek a kérdések megszűnnének létezni, és már arra sem emlékeznénk, hogy valaha éppen ezek okozták a legnagyobb nyomorúságot. Szegénynek születni ugyanis épp elég büntetés. Az, ha még nők is vagyunk mellette, maga az istencsapás. Legalábbis ezt mondja ki Frances Ya-Chu Cowhig A tökéletes boldogság világában, és olyan erősen érvel, hogy kénytelenek vagyunk hinni neki.
A Katona József Színház kamrájának színpadát eluralja az óriási kalitka (díszlet: Cziegler Balázs): rácsok, amelyet mi magunk kovácsoltunk. Vagy ha nem is mi, akkor hát felbéreltük rá a hatalmat, hogy zárjon minket saját döntéseink börtönébe. Mert hiába lázadnánk a rendszer ellen, mindent magunkba fojtunk, elhisszük, hogy egy szó, egy ember nem elég. Hogy nem vagyunk fontosak a saját országunknak. És a legnagyobb bűn, amit egy hatalom elkövethet, hogy azt érezteti polgáraival, olyan jelentéktelenek, akár egy elpöccintett cigarettacsikk. A darabbéli kormány ugyanis éppen így bánik a társadalom tagjaival: egyetlen félmozdulattal elsöpöri azt, aki felemeli a szavát. Már nincs is ott, soha nem is létezett.
Milyen lehet egy ilyen országban felnőni? Milyen lehet, hogy első élesen körvonalazható gondolatunkat máris a rettegés itatja át, hogy talán nem válunk jó, hasznos állampolgárrá? És ez már azelőtt ott motoszkál a fejekben, hogy a gyerekek egyáltalán értenék, mit jelent az állampolgár. De a felnőttek sem tudják, az előadásban egyedül Napsugár (Mészáros Blanka) és öccse (Dér Zsolt) az, akik csakugyan képesek beteljesíteni, amit saját morális értékrendjük diktál. Ők az igazi állampolgárok. A többiek csupán önmaguk elárulói.
Napsugárt predesztinálták a boldogtalanságra: szülei fiút szerettek volna, őt pedig moslékosvödörbe tették, hadd pusztuljon el. Már az első jelenetben kiviláglik, hogy itt nem csupán hitvány emberekről van szó, hanem az állatiasság legalacsonyabb fokán megrekedt lényekről. Mindez a vidéki szegregált nyomorból, a hatalom koncepciózusan dicsősége burkolt zsarnokságából és a hímsoviniszmus legmélyéből tevődik össze – a képlet pedig sajnos nem csupán az egykori Kínára rímel.
De mi történik akkor, ha a halálra ítélt életben marad? Semmi. Éppúgy halálra ítélt marad, csak a szenvedés hosszabb. Az élet minden apró szegmensét átitatja a születés traumája. Mészáros Blanka az egyszerű, lemeztelenített embert mutatja fel Napsugárként, a törékenységből erőt kovácsoló fiatal lányt, aki néhány mondatával képes megszégyeníteni az egész országot. Mondhatnánk, hogy mesebeli hős, ha ebben a történetben lenne egy cseppnyi is a valóságot és a fikciót megkülönböztető naivitásból, vagy ha nem éreznénk már-már megalázva magunkat azáltal, hogy egy társadalomban az a legnagyobb tett, ha valaki ki meri mondani az igazságot. Nem, Napsugár nem más, mint egyszerű, igaz ember. Vagy sokkal inkább: Ember.
Ellenpólusát leginkább Szirtes Ági jeleníti meg, aki a tőle megszokott profizmussal mozog a színpadon. Nagyvilági nőként a végzet asszonya, alkut kötött az ördöggel, és tartja is magát esküjéhez – legalább ebben az egyben legyen tisztességes. Négy szerepe közül azonban leginkább falusi bábaként tud kiteljesedni, játéka a közönyös fölényességtől eljut a már-már túlvilági őrületig. Ez utóbbiban rokona a Dankó István által megformált Li Han is, aki bátyja halálának tragédiáját annak galambjai által dolgozza fel. Emlékezésmechanizmusa az élet minden rétegét beszennyezi: álmában galambokkal folytat aktust, egyetlen fiát kivenné az iskolából, lányának pedig képtelen megbocsátani azt, hogy nem éppolyan kezes, mint szeretett madarai. Létezése egymásra rakódó vétkek sorozata. Ébren és álmában is.
Öcsi eleinte megpróbál ingázni a két pólus között, ám hamar rájön, hogy a megaláztatás stigmája levakarhatatlan, nem számít, hogy férfi vagy nő az ember. Dér Zsolt bohóckodó kisfiúból a kilátástalanság peremén remegve egyensúlyozó fiatal férfivé vedlik, alakítása mindenféle hamis hangtól mentes. Nem úgy, mint Bán Jánosé, aki karaktereinek jelentőségét nem képes kiegyenlíteni. Lao maszkja meg-megreped az arcán, ám rendőrként, vagy a tévés műsorvezetők ripacskodását maximumon pörgető Mr. Destinyként vitathatatlanul emlékezetes. Borbély Alexandra nagyszerűen lavírozik szerepei között, minden karaktere erős, határozott és világos motivációs háló szerint mozog. Gesztusrendszere, mimikája mindig képes valami újat, valami mást elárulni az adott figuráról, az előadás első percétől az utolsóig építgeti alakításainak ívét.
Máté Gábor rendezése takarékosan indít, már ami az áthallásokat illeti, ám folyamatosan fokozódik a tempó mind történetvezetés, mind érzelmi hatás tekintetében. Az elfojtottság egyre intenzívebben lüktet, hogy aztán betöltse az egész porondot, kiömöljön a rácsok közül és ráfolyjon az egész kínai társadalomra, a színházra, a nézőkre. Ha eddig nem lett volna világos, akkor most megértjük: a Katona József Színház nem elsősorban a kínai kulturális forradalom traumájáról beszél nekünk. Olyan emberi történeteket bont ki, amelyek édestestvérei a mai Magyarország valóságának. Ekképpen nekem is. És neked is.
Írta: Dézsi Fruzsina
Fotók: Vass Antónia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése