Súgópéldány

A Passio-történetet mindenki ismeri, ám kevesen vannak, akik belegondolnak abba, hogy ez a történet mennyire aktuális most, a 21. században. Alföldi Róbert rendezése, a Passio XXI arra vállalkozik, hogy egyfajta alternatívát vázoljon fel arról, hogy hogyan is zajlana a mai világban a bibliai esemény. Ám a Papp László Sportaréna monumentális színpadán sokkal több lesz puszta didaktikus mesélésnél: az emberi értékek pozicionálódnak át.

A hatalmas kifutó fémrácsain át áramló nép erős nyitány, mint ahogyan a színre lépő színészek kiválása is a tömegből. A kavalkádból előbukkanó Jézus, Júdás, vagy éppen Mária Magdolna képe azt a képzetet erősíti, hogy ők is a nép gyermekei. Hamar kiderül azonban, hogy ez koránt sincs így.

Jézus (Szabó Kimmel Tamás) nem egyszerűen a nép gyermeke, hanem egy fanatikus szónokká lényegül a 21. századi környezetben. Mi több, megkockáztatható, hogy egy szekta létrehozója is, amiben a tanítványok az agymosott, befolyásolható emberek. Mégsem pontos definíció ez, hiszen akad – nem is egy – olyan személy, aki mer kérdezni. Általános felvetések ezek, mégis mindenki a sajátjának érezheti, hiszen végső soron mind egy kérdésre fut ki: ki vagyok én? Mit keresünk itt?

Jézus pedig nem szolgál kész frázisokkal, csak irányt mutat. Pontosabban ő is keresi a maga útját, mások megsegítésén keresztül igyekszik rálelni saját magára. Hogy ez túl későn történik meg, végső soron nem is az ő hibája, ám egy másodpercig nem kételkedhetünk abban, hogy minden körülmény ellenére ő volt saját végzetének közvetlen okozója. Makacssága és önfejűsége tereli abba a mederbe, amiből már nincs kiút. Egy rendszer ellen lázad, ami vele együtt teremtődött, és amibe végül képtelen beleilleszkedni.

A nép kedvtelésből öli meg, birkamód követik a szószólókat. Ez az egyértelmű társadalomkritika nagyon élesen rajzolódik ki az előadás végére, görbe tükröt tartva a nézők elé. Ugyanakkor, Kajafásnak (László Zsolt) már nincsenek ilyen tiszta motivációi. Azonban ezek az elmaszatolt határok alárendelődnek annak a kiváló színészi munkának, amit László Zsolttól láthatunk. Ő egyszemélyben a rendszer, aki felmenti magát minden vélt vagy valós vád alól, méltó ellenfele – sőt ellensége – a Jézust alakító Szabó Kimmel Tamásnak. Ám ez még így sem pontos megfogalmazás, hiszen Kajafásnak nem a személy, csupán a lázadó eszmék, a haladás, a hatalma gyengülése ellen van kifogása, ármánykodása pedig ékes példája annak, hogy mennyit számít a befolyás.

Akár azt is mondhatnánk, hogy László Zsoltnak könnyű dolga van, hiszen Székely Csaba átirata egy majdhogynem puhány Jézust képzelt a másik oldalra. Szerencsére azonban ott van az ezúttal erőteljesebben kihangsúlyozott anya, Mária (Pápai Erika), aki minden erejével azon van, hogy megértesse a fiával, hogy ezúttal rossz útra tévedt. Próbálkozása azonban csupán maratoni futássá korcsosul, nem lesz több, mint játék az elemekkel (és izgalom a nézők részéről, hogy időben eljut-e A-ból B-be, nem szorul-e be a bőrönd és hasonlók).

Merthogy a tér nem igazán szolgálja a színészi játékot, mi több, elveszik az az intimitás, amire szükség lenne néhány jelenetnél. Kapunk helyette azonban jó nagy adag monumentalitást, ami, mint már említettem, sok esetben jó, azonban a finomabb gesztusokat igénylő momentumokat megöli. A színészek futva közlekednek, és bár a tömegjelenetek kétségtelenül látványosak, egyéb funkciójuk azoknak sem tud kidomborodni. A közönség egy porszemmé válik a nagy egészben.

Az egyetlen ember, aki képes a távolság és a két ellenséges oldal közötti szakadékot áthidalni, Stohl András. Júdása ezúttal nem pusztán árulóként tűnik fel, az árulás sokkal inkább értelmezhető egy szükséges és gyáva lépésként. Merthogy Júdás szereti Jézust. Hogy szerelemmel-e, arról a színes esernyő és a csók sem győz meg egyértelműen, hiszen nem afféle szerelmi légyott előjátékát látjuk megelevenedni. Sokkal inkább egy biztosíték ez Jézus irányába a hűségről. Ugyanis a Passio XXI azt sugallja, hogy Júdás nélkül is megtörtént volna mindez, a férfi csupán a körülmények áldozataként ragad fegyvert és áll át a hatalom oldalára.

Az igazi gonosz Kajafáson kívül a Fekete Ernő alakította Pilátus. Nem az a hideg aljasság tükröződik rajta, mint László Zsolt karakterén, sokkal inkább egyfajta nyájasság, amit kihangsúlyoznak a sztárallűrök. Pilátus show-t akar, és meg is kapja, egy aréna tombol Jézus keresztre feszítésénél. Fekete Ernő és Alföldi Róbert egymásra találása páratlan, az Alföldi képviselte munkamorál olyan oldalát tárja elénk Feketének, amit egy kőszínház falai között eddig kevésbé tudott megmutatni. Inspiráló művészi munka zajlik a szemünk előtt.

Pilátus karakterével helyre billen a két oldal közötti egyensúly, mert bár Tóth Gabi Mária Magdolnája és Feke Pál Pétere is szép ívet jár be a darab során, karakterük nem tud úgy kidomborodni, hogy valódi súlyuk legyen az események forgatagában.

Pedig a szájukba adott dalok mestermunkák. Pejtsik Péter áthangszerelése kiválóan illeszkedett a darab struktúrájába, mi több, ékévé vált az előadásnak. A Tankcsapda, Pokolgép, Péterfy Bori, vagy éppen a BioRoBot számai ebben a közegben még hangsúlyosabbá váltak.

Jézus ráébredése arra, hogy a nép nem azért követi, mert egyetért vele, hanem mert valakit követni kell, elementáris erővel hat: „Nem is értem, hogy nem telik az idő, / Vártam, de csak nem múlik el a múlt, / Körülöttem a réges-régi kör, / Cipelem tovább, ha már így alakult”.

A Passio XXI nem akart több lenni egyszerű történetmesélésnél és kontextusváltásnál, és nem is lett több. Kiváló színészi játékon és szerep(át)értelmezéseken kívül nem tudtunk meg többet sem a bibliai történetről és társadalmunk korrupt valóságáról. Mindezek ellenére az előadás valami nagyon fontosat mutatott: lehet a művészet nyelvén szólni az emberekről, rendszerről, művészetről úgy, hogy bármelyik oldalon is álljon az ember, egyetértésben kacsintson össze a végén a mellette ülővel. Mert igaz, amit lát, mégsem sértő módon.

Írta és a fotókat készítette: Vass Antónia