Súgópéldány

Ödön von Horváth saját állítása szerint a Hit, szeretet, remény cselekményét egy megtörtént esetről mintázta. Elisabeth igazságtalan történetét idáig csupán egyszer mutatták be Magyarországon. Most, az évad végének közeledtével Gáspár Ildikó rendezésével láthatják újra a nézők színpadon az Örkény Színház jelenlegi második Ödön von Horváth-darabját. 

Gáspár Ildikó a József és testvérei nagyobb kaliberű munkája után sokkal kisebb, ám cseppet sem szegényebb íven dolgozott. Az Asbóth utcai stúdiószínpad szűk tere illik a darab működéséhez: a kicsiny tér- és időmozgás teremti meg azt a szinte fojtogató légkört, amelyben Elisabeth sorsa beteljesedik. A szorongást erősíti a metróállomásra hasonlító sokfunkciós tér: a hátul tátongó árokszerű lyuk, az emelvény, amely bár átjárható alulról is, de négykézláb kell csúsznia az embernek és amely néha megnyílik, valamint a szürke tér, a majdnem bántóan neon „remény” felirattal – pont a szó ellentétének érzetét kiváltva. A rothadó, város alatti zárt világ nem csupán az előző századi Ausztriát mutatja be – a Hit, szeretet, remény légköre kortalan, bizonyos pillanataiban és képeiben a saját világunk momentumai sejlenek fel. 

A drámában eredetileg több, mint egy tucat szereplő szerepel – Gáspár Ildikó mégis kilenc alakot mozgat. Mivel Kákonyi Árpád a színpadon is a zenéért felelős, Tóth Péter pedig a „mesélő” szerepét tölti be, a főszereplő Kókai Tündén és Patkós Mártonon kívül a színészeknek több karaktere is van. Ez a megoldás nem csak erősíti az érzetet, hogy az osztrák kisvárosban a klisészerű alakok jönnek folyton szembe Elisabeth-el, de „helytakarékos” megoldás is. Ezen kívül izgalmasabb feladattal látja el a színészeket is. Znamenák István például hol kisebbségi komplexusos kórboncnok, hol rendőr, hol nikotinfüggő járásbíró. Nagy Zsolt nem csak az alkatához illő rendőrfőnök, de egy lecsúszott nő, Maria megformálója is – méghozzá fergetegesen. Feszülős nadrágban és jól fésült szakállal úgy mozog, úgy gesztikulál, mint egy nő – Conchita Wurst se csinálhatná jobban. 

Katona Dávid, Bohoczki Sára és Csákányi Eszter vendégművészként játszanak az Örkény Stúdióban, és jól mutatnak a színpadán. Katona Dávid erősíti a metróvilág „trash” hangulatát jelenlétével, ottfelejtett rockerként ő énekli az Elisabeth című rockballadát, amelyet Kákonyi szerzett, egyfajta főcímdalnak. Bohoczki Sára hol pattogós üzletasszony, hol felfuvalkodott báró – a szőke színésznő felcsattanó hangja megköveteli a neki járó figyelmet, a néhol hasonló jellemű szerepeit egészen máshogy jeleníti meg. Csákányi Eszter kapta talán a legtöbb mikro-szerepet – igazi örömjátékot láthatunk tőle, színészete az előadás egyik fénypontja.

A balsorsú főszereplőt, Elisabeth-et Kókai Tünde játssza. Bár az Örkény színpadán fontos szerepei vannak – úgy, mint Ophélia, vagy a Tartüffe-ben Marianne – a stúdiószínpadon jobban kibontakozik. A kisebb térben közvetlenebb a légkör a nézőkkel, ez a helyzet kihangosítja Kókai finom, precíz rezgéseit – érzékenyen megformált Elisabeth-et kapunk tőle. Partnere Patkós Márton, aki Elisabeth nem egyértelműen pozitív figurájú szerelmét alakítja. Az ő szerelmes rendőrtisztje végtelenül emberi és végtelenül gyarló – az alakítás is ezzel játszik, a néző nem tudja sem szeretni, sem utálni tetteiért, hanem megérti, akár Elisabeth motivációit, akár a többi szereplő reakcióit. 

Bár Ödön von Horváth darabjában a főszereplő-párost, Elisabeth-et és szerelmét kisembere klisészerű alakjai veszik körül – a gonosz, a szegény, az elnyomott, a naiv – mégis nagyon sokrétű képet ad az emberi világról. A szereplők által sokszor kémlelt, de a néző számára meg nem jelenített ég alatt a darab címe szavanként boncolódik fel, majd tűnik el Elisabeth számára. Hogy a néző számára is-e, az már az egyéni olvasat kérdése.

Írta: Hirmann Blanka

Fotók: Horváth Judit