Súgópéldány

Pajtim Statovci Macskám, Jugoszlávia című regénye 2014-ben jelent meg Finnországban és a legjobb első regény kategóriában el is nyerte a Helsingin Sanomat irodalmi díjat. Magyar fordítását 2017-ben adta ki a Magvető Kiadó, a fordítás Huotari Olga munkája.

A regényben két elbeszélői szálon futnak az események, amelyek részben össze is fonódnak. Az elsődleges elbeszélő a fiú, Bekim, az ő sztorijának egy előzménytörténetét adja a másodlagos elbeszélő, Emine, azaz Bekim anyja. Bár Emine története is érdekfeszítő, sajátos módon mégis elveszti a súlyát és megmarad a magyarázó szerepnél.

Bekim identifikációja az, ami magyarázatra szorul, amelyben az idegenségérzet adja az állandó összetevőt. Amellett, hogy apja hithű muszlim és megveti a finneket, ők maguk is folyamatosan szembesítik a másságával, az oda nem tartozásával. Ebből az irányból közelítve, emigráns-irodalomként is kezelhető a könyv, mely egy családtörténeten keresztül próbál közelíteni a problémához.

Jóllehet regény nem kronologikusan építkezik, egy történeti ív mégis kirajzolódik, amely az anya kislánykorától az apa haláláig terjed. Ebbe az időbe rengeteg frusztráció, kisebbségtudat, önutálat, félénkség, önostorozás, szenvedés belefér, amit a szerző ki is használ, ugyanis a két generációnyi problémát kissé túlírva, háromszáz oldalon tárja az olvasó elé.

A túlírásra jó példa lehet a könyv legelején felbukkanó Ville személye, akit Bekim egy társkereső oldalon közzétett hirdetés alapján hív fel magához. Itt néhány oldalon belül több – amúgy egymásnak ellentmondó – leírást is olvashatunk egy olyan szereplőről, akinek regénybeli összes funkciója egyetlen szexuális aktusban merül ki. A túlírás nem csupán leírások esetében figyelhető meg, hanem a regény összes mozgatórugójára ez a sors vár. A szimbólumoktól a lelki feszültségekig, minden az olvasó szájába van rágva, és amennyiben mégis akad megmagyarázatlan, gondolkodásra sarkalló rész, azt néhány fejezet múlva annyira egyértelműen „fordítja le” a narrátor, hogy már-már a csalódottság vesz erőt az olvasón fölöslegessé vált értelmezői munkája miatt.

Talán az egyetlen, ami éppen eléggé és éppen jól van megírva, az a saját névhez fűződő viszony. A saját tulajdonnév egyszer sem hangzik el az egyes szám első személyű, elsődleges elbeszélő szájából, csupán utal rá és emeli ki többször azt a tényt, hogy finnül áldást jelent, de valójában olyan ideológiai tartalom kapcsolódik hozzá, amelyet szívesen levetne. „Ha a nevemet kérdezik, néha az igazságot mondom, de ugyanannyiszor Michaelt vagy Jont, Albertet vagy Henrit, mert így elkerülöm a következő kérdést, hogy honnan származom.” (188.) Sőt, az, hogy mennyire nem szerencsés számára ez a név nem csak abból vehető ki, ahogyan ő maga nem beszél róla, hanem mások megnyilatkozásából is: „Megmondtam a nevemet, és már közölte is, hogy sosem hallott ilyen fura nevet, borzalmas név, pontosította, igazán borzalmas, haha, nevetett, Bekim. Ez olyan borzalmas név, hogy nem akarnám többet hallani!” (65.)

A névhez fűződő idegenkedő viszony kisebb mértékben, de a másodlagos elbeszélőnél is megjelenik, más szempontok mentén. „Mintha el akarta volna vágni a keresztneve nyakát, és egy másik nevet mondani helyette – annyira biztos volt benne, hogy mit jelent az, ha valaki megmondja a nevét.” (35.) Ez az averzitás eltérő motivációból fakad a két elbeszélőnél. Bekim a saját idegenségét próbálja leplezni neve ki nem mondásával, míg Emine, az anya, saját szexualitását, hiszen az idézett részben éppen a jövendőbeli férjének árulja el a nevét legelső találkozásukkor, akitől egyszerre fél és szépnek is találja.

A problematikus identitás a kígyó, a macska motívumai, valamint a családi kör, a bevándorló-státusz, a vallás, a nők helyzete és rengeteg egyéb kisebb téma is jelzi. Mégis talán a legfontosabb szerep az állatoknak, illetve az elállatiasodásnak jut. Az állatok, a már említett macska és a kígyó, az állatosiasodók pedig maguk a szereplők. Ezt mutatja az állatokkal való kapcsolatok leírásainak szexuális töltete, valamint az emberek közti szexualitás állatiassága is.

Bekimet gyerekkorában kígyókkal teleszőtt rémálmok kísértették, amelyek saját szexualitásával függtek össze. „Lidérces álmáról kezdett beszélni, egy kígyóról, amely a szobában lógott le a mennyezeti lámpáról (…) Ilyen nincs – bizonygattam, és visszaküldtem a szobájába, pedig a két kezével a lába közét szorongatta, s a lábai megfeszültek.” (181.) Ezt a szorongást apja egy imám segítségével kívánta megoldani, aki valószínűleg megerőszakolta a fiatal fiút. „Egy szót sem szólsz erről senkinek. Megöllek, ha valakinek elmondod.” (267.) A kígyós rémálmok valódi terápiája végül az lesz, amikor már felnőttként egy királyboát vásárol, intim közelségbe kerül vele, majd hosszú hónapok múlva megöli azt.

A macska, bár megjelenik a könyvben a szexualitással összefüggésben, de inkább – ahogyan az a címből is látszik – a régi, koszovói hagyományokhoz, szokásokhoz kötődik, azt jelképezi, és a macskával való leszámolás, megbékélés az ezekről való leszakadást szimbolizálja. Ezek után Bekim belenyugodni látszik származásába és elkezd egy finn, vagy pontosabban, egy európai polgáréletet. A rengeteg kisebbségi érzés ellenére így válik végül pozitív végkicsengésűvé a történet. A regény utolsó fejezetében Bekim békét lel, az apja halálával sikerül rendeznie magában a hozzá fűződő viszonyát, valamint megmagyaráznia önmaga számára viselkedését, amiben a megtalált párnak való elmesélés segít. Célja mindazt megadni a „szép, tisztességes férfi”-nak, amit valószínűleg az ő apja sosem kapott meg a feleségétől, vagy bármilyen más nőtől.

A túlírtság és ellenére a könyv képes lekötni a figyelmet, hiszen egyrészt egy olyan identitást mutat be bevándorló perspektívából, ami mindenképp fontos tanulságokat tartalmaz, másrészt meg talán általánosan is kijelenthető, hogy mindenkiben megtalálható valamilyen félelem, és ez a könyv, éppen a túlírtsága által, annyi félelemről és annyi módon beszél, hogy ezáltal picit mindenkihez tud szólni. 

Pajtim Statovci: Macskám, Jugoszlávia

Magvető Kiadó, 2017, 288 oldal

Írta: Brok Bernadett