Már egy ideje a popzenei szcénában nagy divatja van annak , hogy a műfajok és stílusok keveredése által új, már-már definiálhatatlan alkotásokat hozzanak létre az előadók. A magyar együttesek közül legkiemelkedőbbek talán a Budapest Bár, és a Hot Jazz Band, akik a ’30-as, ’40-es évek zenei stílusában dolgozzák fel újra a régi klasszikusokat. Természetesen, lévén a hangszerelést nem kell megváltoztatni e daloknál, könnyebb helyzetben vannak, mint a Postmodern Jukebox zenészei, akik viszont jelenlegi pop slágereket ültetnek át jazz vagy swing stílusba, így teremtve meg azt a furcsa a helyzetet, amit leghűebben valóban az időutazás ír le.
A nagy érdeklődéssel várt budapesti koncert a Papp László Sportarénában beváltotta a reményeket. Minőségi zene, gyönyörű ruhák, képzett előadók. A színpadkép, igaz, leginkább a ’60-as évek amerikai tévévilágát idézte a letisztultságával, a háttérben fokozatosan leereszkedő aranyszínű posztóval, a zenekar elhelyezkedésével, a „műsorvezetővel”, aki a dalok közötti átvezetés humoráért volt felelős, a Postmodern Jukebox a zene időutazásának a gáláját csinálta meg.
A zenék hangulata jól harmonizált az Aréna elosztásához, hiszen csak ülőhelyek voltak. Ezt azért fontos jegyezni, mert a zenekar arculatát leginkább a táncolható, vidám zenék határozzák meg, és éppen ezt kellett háttérbe szorítaniuk. A lassú, romantikusabb balladákat hozták el Budapestre, hogy a közönség még ülve is élvezni tudja. Ez különben elég idegenül hatott, ugyanis a zenekar annak a letűnt világnak a zenei kultúráját éleszti fel, ami kocsmákban, kávéházakban, orfeumokban fejlődött ki, és alapvető sajátja volt, hogy a hallgatók táncoljanak is. A „műsorvezető” minden próbálkozása ellenére összesen két tizenéves forma kislány táncolt a széksorok mögött, amúgy mindenki csak ült és esetleg a lába járt.
A koncert egyik nagyon emlékezetes része volt, amikor az egyik énekesnő, Robyn Adele Anderson, a Thrift Shop című dal előtt magyarul kezdett el beszélni a közönséghez. Ez láthatóan nagy lelkesedést váltott ki mindenkiből, ezután kezdett el feloldódni rendesen a zenekar és publikum maga is. A gesztus egy nagy trükk volt, mellyel a közönség abszolút szimpátiáját nyerte meg az egész zenekar, ám mindettől függetlenül őszintének és kedvesnek hatott.
A ráadás harminc percében a zenekar tagjai, akiket külön-külön mutattak be, szólóztak egyet, ki-ki a maga hangszerén, míg a végére egy tulajdonképpeni jam, vagy örömzene alakult ki, mely talán az egész koncert legemlékezetesebb, de legalábbis legspontánabb pillanata volt.
Robyn Adele Anderson kedves gesztusa mellett kell megemlíteni azt a másik, egészen megható jelenetet, amikor a zongorista elkezdte játszani a Tavaszi szél vizet árasztot és az egész Aréna egy emberként, mintegy a Himnuszt énekelte. Talán, nem is számított a zenekar ekkora hatásra, mindenesetre, talán okulva a Queen 1986-os koncertjéből, nagyon jól tették, hogy a repertoárba ezt a népdalt is beemelték.
Írta: Nagy Balázs Péter
Fotó: promo
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése