SÚGÓ+ – Liszt-est a Müpában

A Budapesti Tavaszi Fesztivál szervezésében a magyar (és az európai) komolyzene egyik legnagyobb alakjának, Liszt Ferencnek két, az életműben különösen fontos szerepet betöltő darabját, az Esz-dúr zongoraversenyt és a Koronázási misét mutatta be a Müpa Bogányi Gergely, Osztrák-Magyar Haydn Filharmónia, Bécsi Állami Opera Kórusa és Nemzeti Énekkar kiváló közreműködésével. 

A két darab összehozása egy estére több szempontból is igen érdekes próbálkozás volt, hiszen az Esz-dúr zongoraversenyt tartják Liszt első zongoraversenyének, míg a Ferenc József megkoronázására komponált Koronázási mise, ha nem is az élete végén, de már erősen kifejlett stílusban született, így nem túlzás azt mondani, hogy a Müpában e két darabbal valóban Liszt Ferenc fejlődéstörténetét prezentálták.


A fiatalkori zongoraverseny négy tétele különös összefonódást mutat, melyet egyfajta lázadó gesztusként foghatunk fel, abban az esetben, ha figyelembe vesszük a kor zenei ízlésének tendenciáit. Liszt Ferenc első ilyen jellegű próbálkozása azonban rögtön meghozta a várt sikert, még ha mára már a hangversenytermek repertoárjának ritka darabja is. Ez a légies, úszkáló zene úgy képes bemutatni a zongora stílusváltoztató képességét, hogy közben abszolút szabad utat enged az asszociációknak, annak, hogy a befogadó egyfajta alkotótevékenységet fejtsen ki a mű élvezetében. Maga a zongoraverseny egyszerre épít a zenekar és a zongora valódi versenyszerűségére, igen komoly, katartikus hatást érve el, de egyszersmind a tökéletes harmóniára is. Nincs kétség afelől, hogy remekmű az Esz-dúr zongoraverseny, az oka annak, hogy mégis keveset adják elő, leginkább abban rejlik, hogy Liszt eleve úgy írta meg (állítólag), hogy a saját zongorista géniuszát tudja csillogtatni benne. Ehhez a géniuszhoz Bogányi Gergely volt talán a legalkalmasabb. Játékában nem csak a vérbeli zongorista professzionalizmusa, hanem a beleérző, a zenét valóban át- és megélő érzékeny művész tehetsége találkozott.

A Koronázási mise, mint már említettem, egy jóval később komponált zenemű. Az öreg Liszt ekkorra már az egyházi zene Európa-szerte ismert és elismert mestere. Rafinériát kölcsönöz ennek a darabnak, hogy Ferenc József megkoronázásának (1867, Mátyás templom) alkalmára nem is Liszt Ferencet akarták felkérni zeneszerzőnek, és csupán hosszas utánjárás eredményeképpen kaphatta meg e megtisztelő megbízást. A politikában jártas Liszt Ferenc a kiegyezés ambivalens érzései miatt magába a zeneműbe olyan elemeket épített, amelyek a magyar forradalmi érzést ébreszthették a hallgatókban (a Rákóczi-nótára emlékeztető verbunkos dallamok alkalmazása). Ezzel Liszt megteremtett egy olyan különös hangulatot, amely egyrészt „kiszolgálta” mind a császárpárti, mind a kiegyezésben kételkedő hallgatókat, ahogy később egy levelében írja: „[…] elejétől végig áthatja, mégpedig egymással összhangban, kétféle alaptónusa: a magyar nemzeti érzésé és a katolikus hité”. E két alaptónus tökéletes harmóniában olvad eggyé, egy, nagy zenei produktumot hozva létre. A Liszt Ferencre jellemző drámai, nagyfokú szakmai tudást igénylő stílusához mérten a Koronázási misére is a bonyolult struktúra jellemző, melyet nagyon nehéz olyan magas szinten megszólaltatni, ahogy azt a Müpában megtette az Osztrák-Magyar Haydn Filharmónia.

Ez a Liszt-est, összegezve, egy valódi és méltó főhajtás volt egy valódi zseni előtt, és hiteles bizonyítéka annak, hogy Liszt Ferenc egész életműve olyan hangokat képes megszólaltatni, amelyekben, ha az ember keresi, ma is megnyugvást találhat.

Írta: Nagy Balázs Péter
Fotó: Nancy Horowitz

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts