A szabad akarat illúziója: a semmittevés, avagy két Ádám a teremtés fonákján

A Szabotázs Színházi Műhely az elmúlt két évadban bohózatokkal jelentkezett, de az idei évad végére bevállalt egy jóval merészebb húzást, méghozzá Mrozek Strip-Tease-ét, ami amellett, hogy abszurd és komédia, olyan létfilozófiai kérdéseket feszeget, amelyek már valódi tragédiacsírákat hordoznak a méhükben. 


A Strip-Tease alapkoncepciója két férfiből és két zárt ajtóból, illetve egyetlen légtérből áll. Szalféter-Torcom Borisz a tömény, fekete színpadképpel egy olyan nyomasztó hatást vált ki (ehhez hozzájárul a Spinoza már amúgy is emberközeli tere), hogy a néző önkéntelenül is azonosul a bezuhanó szereplőkkel – és legalább annyira nem érti, hogy mi történik körülötte, mint Tóth Alex és Tusnádi Márton. Első látásra a két férfi hasonló. Kifogástalan öltöny, kifogástalan aktatáska, ugyanaz a sors és teljesen eltérő mentalitás. 

Már önmagában izgalmas kérdés, ha két ember tulajdonképpen indokolatlanul bezárul egy közös helyiségbe, kiutat, jövőt hiába is keresve, csak egy szék szolgál számukra koporsóul. De itt ráadásul két hasonlónak tetsző, és mégis gyökeresen különböző figura kerül ebbe a lehetetlen és szürreális helyzetbe. Tóth Alex testesíti meg a szabad gondolkodás eszméjét: miszerint a döntéshiánnyal továbbra is fenntartható a változtatás lehetősége. Ezzel ellentétben Tusnádi Márton a tettek emberét alakítja, aki egy másodpercig sem képes a fenekén maradni. Érdekes azonban, hogy bezuhanásuk pillanatában a Tusnádi Márton alakította férfi az, aki teljes nyugalomban mintegy rezonőrként működik, és Tóth Alex – akinek az eszmei fölénye miatt kellene a nyugodt pólust képviselnie – reszkető kisfiúvá válik. Czeizel Gábor, a rendező briliáns módon használja ki a két férfi fizikai adottságait (Tusnádi Márton szakállas ábrázata az elején zord szobor, később tökéletes megtestesítője egy anarchista idealizált figurájának, míg Tóth Alex szőkén és csupaszon maga az illatosított elit – habár ezen a hatáson kicsit torzítanak a tetoválások). 

A két férfi tehát bezárult, a két gondolkodási mód párharcot vív. A szabad akarat megtartásához való nevetséges ragaszkodás a semmittevésen keresztül, és a céltalan tenni vágyás szükséglete csap össze, szépen kirajzolva a két karakter markáns különbségeit, ami végülis redukálható a gyávaság illetve bátorság (vagy vakmerőség?) modelljére. 


Ahogy Tusnádi Márton rosszalkodik, egyszer csak kinyílik az ő személyéhez tartozó ajtó (hiszen osztott a színpad, egyik oldalon a szabad akarat őrzője, a másikon a tettlegesség királya), s benyúl egy hatalmas kéz. (Isten? Ördög? Felsőbb hatalom? Kormány?) Büntetésül vetkőzni kell. Mert tulajdonképpen a civilizáció egy kósza falevél viselésével kezdődött, ezért hát a szégyen is kapcsolatban áll a ruházkodással. A kollektív büntetés jellemzi a Hatalom Kezét, a szabad akarat harcosa ugyanúgy kénytelen gombról gombra megválni a ruháitól, ahogy az anarchista is. 

A színészek bámulatosan aknázzák ki egymást, belekapaszkodnak a másik gyengeségébe és azon lovagolva taszíttatják önmagukat is egyre mélyebbre. Agressziót csak egymással szemben mernek felmutatni, az őket fogva tartó hatalommal szemben nem. Mi ez, ha nem társadalomkritika?

Nagyon erős témát vállaltak magukra az alkotók, amikor a Strip-Tease-t vitték színpadra. Két teljes individuumon keresztül ástak le társadalmunk gyökeréig, sikeresen. Czeicel Gábor vezetésével a két színész mintegy lövészárokból lőtte ki a szabadulás illúzióját, hogy a teljes behódolást válasszák a „forradalom” helyett. A legördülő függöny mögött két Ádám marad csupán, de nem valaminek a kezdetén.

Írta: Veréb Árnika
Fotók: Puskel Zsolt

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts