Állapota: kapcsolatfüggő

A Budapesti Operettszínház a sokszínűség jegyében ismét nagy fába vágta a fejszéjét, hiszen ezúttal egy kortárs darabot, Beischer-Matyó Tamás Kreatív kapcsolatok című kamaraoperáját állították színpadra, Székely Kriszta rendezésében.


A Kálmán Imre Teátrum kialakítása számos lehetőséget ad az alkotók kezébe, ugyanakkor az intim térnek megvannak a hátrányai is, ez pedig leginkább a zenekar elhelyezkedésében mutatkozik meg. A színpad két oldalára szorult zenészek ugyan nem zavarják a vizuális élményt, azonban az első sorokból az ének nehezen érthető, mivel a hangszerek még kihangosítás nélkül is elnyomják az énekeseket. Így a nézőnek választania kell: inkább hallgatni vagy inkább nézni szeretné az előadást.

Márpedig Székely Kriszta rendezésének megértéséhez mindkettőre szükség van. Ugyanis ezek az áriák nem ragadnak meg az értelem nélküli ének szintjén, minden szót jól hallunk és hallanunk is kell. A zene és színészi játék tökéletes összhangban olvad egybe, adva meg a darab ívét, ami hullámzó, akár a szereplők élete.

Az alkotók az ember lelkivilágának ábrázolását tűzték ki célul és a feladatot teljesítik is. A négy személy sorsa a szemünk előtt fonódik egybe, és bár látszólag mindannyian máshonnan jönnek, és máshová tartanak, végső soron ugyanazt a problémát gördíti eléjük az élet.

Az összekötő kapocs a Fotós (Kendi Lajos) személye, aki – bár ő is csupán később eszmél rá – kapcsolatfüggő. Ahogyan ő fogalmaz, kreatív kapcsolatokat keres, és bár ki is mondja, hogy ez az ő – mondjuk úgy – szenvedélye, saját magán nem érzi ennek hátrányát. Még akkor sem, amikor meghal miatta egy ember.


Nincs neve. A történetben senkinek sincs. Prototipikus alakok ők, Kendi Lajos is egy ilyen általánosan elképzelt fotóst jelenít meg, aki sikeres a munkájában, kicsit csapzott, lezüllött, de azért sármos, és megbabonázza az embereket. Úgy teszi mindezt, hogy az ő élete nincs rendben. Várja otthon ugyan egy sikeres Üzletasszony feleség (Frankó Tünde), ám házasságuk elhidegült, a meghitt pillanatokba is kétely és merevség vegyül.

Ez az apró momentum, miszerint valami nincs rendben, válik a darab szervezőelvévé. Mindenki keres valamit, egyfajta kapaszkodót, ám a sérülés újabb sérüléseket szül. Lukács Anita sikeres Énekesnőként magabiztosan pózol a fényképező előtt, ám leheletfinoman vezeti át a karaktert az éjjel a lakásában egyedül bolyongó, őrület határán egyensúlyozó, megtört nő figurájába, akinek életében egyetlen fénypontként a Fotós jelenti a megoldást. Akaratán kívül emelkedik mellékszereplőből főhőssé, aki hatással van a többi „kreatív kapcsolatra” is. Anita precízen veszi át az irányítást a partnereitől a megfelelő pillanatban, ugyanakkor a legnagyobb alázattal vonul háttérbe, ha a jelenet úgy kívánja


A Programozó (László Boldizsár), bár ő maga is tipizált, mégsem azért válik érdekessé, mert megtestesít egy embertípust, hanem mert figurája pontosan megmutatja ezeknek a viszonyoknak a trófea-jellegét, azt, hogy a Fotósnak mindegy, hogy az új szerető férfi-e vagy nő. László a haláláig vezető lélektani változást nem az átmenetben látja, mint Lukács Anita, hanem a hirtelen átfordulásban, így az összeomlás váratlanul éri a nézőt. Mindezek ellenére nincs kiszámíthatatlanság-érzésünk, a tragédia lehetősége végig ott lebeg a fejünk fölött. A halál már-már sorsszerűen jön el, egyenes következményeként annak, hogy a Fotós világa összezuhan.


A lélektani összetettség, valamint a fülbemászó dallamok azok, amik ezt az előadást igazán befogadhatóvá és emberközelivé teszik azok számára is, akik nem kifejezetten operarajongók. A műfaj sajátjaként jelenlévő elnagyolt gesztusok ezúttal visszafogottá válnak, csupán Frankó Tünde nem érzi még a kis tér szellemét. Túlzó mimikája, látványos pózai inkább egy nagyszínpados előadásba kívánkoznak, a Teátrumban mesterkéltnek, művinek hatnak. Ám ez a játékbeli pontatlanság betudható az új játszóhely okozta bizonytalanságnak – és egyúttal az ismeretlen helyzet generálta biztonságérzet elvesztésének –, vagy egy kissé félrecsúszott karakterábrázolásnak is, ami ha úgy vesszük nem is annyira hibás, hiszen éppen olyan unszimpatikussá teszi a néző számára a karaktert, mint a Fotósnak a kapcsolat vége felé az Üzletasszonyt.

További fotók az előadásról ITT

Írta és a fényképeket készítette: Vass Antónia

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts