Egy krajCÁRt sem ér…

Tökéletesen illik ez az igazságra. A Katona József Színház által bemutatott Borisz Godunov nem igazán a címszereplőről szól, de nem is az ő ellenlábasáról, Gyimitrijről. Egy kicsit az igazságról és annak hiányáról. Arról, hogy a véletlenek és a szóbeszédek, a szörnyűséges tettek hogyan vezetnek őrültséghez, majd teljes megsemmisüléshez. De az igazság mellett leginkább a hatalomról. Mert a hatalom egy olyan dolog, amire titkon mindenki vágyik.


Úgy, ahogyan vágyott rá Borisz Godunov is, akit a bojárok egyszer csak megválasztanak az Orosz Birodalom élére. Csakhogy a hatalomnak vannak bizonyos árnyoldalai, amit a társulat tálcán kínál, ugyanakkor sokáig a néző kezébe helyezi a döntést: tényleg Borisz ölte meg a törvényes örököst, IV. Iván fiát, Gyimitrijt? A kolostorban felbukkanó szerzetesfiú, aki puccsot forgat a regnáló hatalommal szemben, és aki Gyimitrijnek adja ki magát, tényleg a Rettegettként is megbélyegzett uralkodó fia?

A szegényes díszlet és a stilizált jelmezek csak első pillantásra hatnak elcsépeltnek, valójában azonban remekül tükrözik a dráma hangulatát, és korhűen adják vissza a fagyos orosz légkör. Ahogy pedig egyre inkább beleássuk magunkat a történésekbe, láthatjuk, hogy Zsámbéki Gábor remekül használja a kellékeket, a szónoki emelvény pillanatok alatt alakul át oszloppá vagy éppen szerzetesi fekhellyé.

Nem lehet elmenni szó nélkül a szereposztás mellett sem. Kovács Lehel felnő a feladathoz, és úgy formálja meg Gyimitrij alakját, hogy mindenki kénytelen elhinni, valóban ő a trónörökös, nem pedig egy önjelölt csaló. Kiállásával és hangjával uralja a színpadot. Ugyancsak így tesz a Sujszkij herceget alakító Bezerédi Zoltán is, hiszen megjelenésével, játékával azonnal magára vonja a figyelmet.

Tény, hogy a Borisz Godunov elsősorban nem a női szerepekben bővelkedik, de Marinát megformáló Rujder Vivien szinte egyetlen jelenetéből csinál főszerepet, és válik naiv kislányból felnőtt nővé, akinek már szembe kell néznie az igazsággal, és azzal, hogy semmi sem az, aminek látszik. 

Érdekes húzás, de mindenképpen meg kell említenem, hogy néhány színész több szerepet is játszik. Kissé olykor nehéz elvonatkoztatni, hogy az előbb még a cár híveként látott férfi néhány perccel később már egy rossz hírű kocsmában issza csaprészegre magát, de Ujlaki Dénestől még ezt is kénytelenek vagyunk lenyelni, hiszen remekül megállja a helyét valamennyi karakter bőrében. Akárcsak Bán János, aki remekül hozza a tragikomikus koldust, vagy éppen Bodnár Erika, a kocsmárosné, akinek méltán híres a kannás bora. A végére a kezdeti furcsa érzés is semmivé foszlik, helyét átveszi a következő gondolat: sokszínű. Még akkor is, ha a kopár díszletek és a fakó jelmezek nem éppen ezt hangsúlyozzák.

Remek dobás volt a föntről lelógatott egyszemélyes börtöncella is, ami nemcsak egyszerűen lógott a levegőben, hanem a legjobb helyeken került előtérbe, és az ide bekerült szereplők életet leheltek a rácsokba.


Tragédiát játszani közel sem egyszerű, és ez esetben sem lehet humor nélkül. Fontos azonban tudni, hogy mikor szabad átlépni azt a bizonyos határvonalat, és mikor nem. A darabban közreműködők tudták, s így létrejött egy olyan keserédes, megmosolyogtató, abszurd történet, amely biztosan a színpadra szegez minden tekintetet. Hiszen az előadás jelmondata az is lehetne, hogy Mindent a Cárért! 

Igen ám, de melyikért?

Írta: Rojkó Enikő
Fotók: Katona József Színház

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts