Ezüstrózsa, szerelem

Május 13-án került sor az évad utolsó Met-közvetítésére. Richard Strauss A rózsalovag című műve búcsúztatta a szezont a világ minden táján. Mindezt kiváló művészekkel, köztük René Fleminggel, akinek ráadásul az utolsó Met-fellépése volt.


Több mint 40 éve volt repertoáron A rózsalovag rendezése, így talán már ideje, hogy az 1969 óta játszott darabot új felfogásban lássa a közönség. Habár azt a változatot nem láttam, de a rendező, Robert Carsen nem esett a modernizálás, olykor hibának nevezhető csapdájába. Természetesen voltak benne kissé kirívó elemek, például a harmadik felvonásbeli mulatóhely bemutatása, de legalább a tér-idő összhangban volt és nem kellett a fejünket kapkodni, hogy éppen hol járunk (egyébként Bécsben, az 1700-as években).

Renée Fleminget néhány hónapja Budapesten, az Erkel Színházban már hallottam koncerten énekelni, és bár tetszett az az este, mégis A rózsalovagban nyújtott alakítása fogott meg inkább.

Az első felvonásban végig szerepelt, hihetetlen erővel, érzelmi töltöttel keltette életre a Tábornagynét. A fiatal Octavian nála töltötte az éjszakát, a Tábornagy messze jár: őket Ochs báró zavarja meg, így a fiatal fiú szobalánynak öltözik. Ez aztán duplacsavar számunkra, hiszen Octaviant nő énekli (ez az egyik leghíresebb nadrágszerep a zeneirodalomban), így a nőt férfiként kell eljátszani.

Elīna Garanča esetében a hitelességet ki kell emelnem (nem úgy, mint a nemrég látott Idomeneonál, ahol Idamantest ugyancsak nő énekelte), hiszen itt egy cseppet sem volt zavaró vagy nem megszokottnak mondható. Ráadásul címszerepről beszélünk, mindhárom felvonás jelentős részében színen van; ezt pedig Garanča bírta hanggal, jelenléttel és játékkal is.


Az első felvonás szerelmes jelenetei után mégis feszültséggel teli zárszót kapunk. A Tábornagyné és Octavian kapcsolata nem a legharmonikusabb pillanatban van, hiszen a nő szerint a fiatal fiú el fogja őt hagyni hamarosan egy fiatalabb lányért. Ezt Octavian tagadja, majd elindul Sophie-hoz (Ochs menyasszonya), mint a Rózsalovag, hogy átadja neki az ezüstrózsát.

A következő felvonásban hidegzuhanyként éri az embert, legalábbis engem így ért, hogy a hű és szabadkozó Octavian mégis rögtön beleszeret a fiatal Sophie-ba, ő pedig viszont; Ochs-sal nem foglalkozva, bár vele nem is kell, hiszen nem szerelemből akarja a lányt elvenni.

A második felvonásban egy nagyon ötletes rendezői megoldás található. Elvileg Octavian megsebesíti Ochs bárót, ami miatt összeszaladnak az emberek, majd ebből kisebb botrány lesz. Itt azonban Octavian hozzá sem ért a báróhoz, magát karcolta meg karddal (ha egyáltalán történt valami konkrét tett). Látványosan oldották meg és Ochs személyiségének negatív, megtévesztő oldalát még inkább kiemelt ez a jelenet. Ochs ellenszenves alakja természetesen végig színen volt, de ezt komikummal fűszerezték, Günther Groissböck pedig megfelelő hangi és fizikai adottsággal rendelkezik ahhoz, hogy a karaktert megjelenítse. Talán pont az ő játéka miatt nem lehetett teljes ellenszenvvel tekinteni erre a szereplőre.


A harmadik felvonásban Ochs bárót csőbe húzzák, teljesen jogosan, a fiatalok pedig egymáséi lehetnek. Összességében tehát pozitív a kicsengése a darabnak, de bennem mégis maradt egy kis tüske. A Tábornagyné és Octavian szerelme győzött volna meg, akkor éreztem volna felhőtlenül boldognak a történetet. Talán nem vagyok ezzel egyedül, a rendezés pedig úgy oldotta fel ezt a pontot, hogy a Tábornagyné a rendőrrel karöltve távozik a színről, így nem kell azt feltételeznünk, hogy Octavian miatt komoly sérelem érte, hiszen ő is tovább éli az életét.

Írta: Kovács Alexandra
Fotók: Ken Howard, Sara Krulwich

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts