POSZT 2017: A nő, a férfi és az alma

A POSZT Fesztivál előadásai között helyet kapott Az aranjuezi szép napok, Peter Handke 2011-ben írt darabja. A Manna Produkció és a Bethlen Téri Színház koprodukcióira jellemző bátorság terméke ez az előadás is, amely a Találkozások tehetséggondozó programjának terméke. A darab metaszínházi hagyományokat mozgat, habár nem feltétlenül a színházcsinálás tudatossága a lényeg, hanem hogy a szereplők egymás felé teszik explicitté minden jelenetben a játékukat és annak szabályait. Hisz ez egy párbeszéd. A férfi kérdez a nő válaszol.


Szinte törvényszerű, hogyha egy férfi (Zsótér Sándor) kérdezhet egy nőtől (Eke Angéla), akkor a következőt fogja izgatottan egymásnak feszülő ujjakkal megkérdezni: hol, mikor, kivel, milyen volt az első. De ez a nő nem a szokásos válaszokkal rendelkezik a szokásos kérdésekre. Handkére jellemző módon szürreális monológok érkeznek a személyesebbnél személyesebb, mélyre fúró kérdésekre. 

Olyan, mintha a prológusban felkonferált jelenet csak a felszínen játszódna egy térben és egy időben. A két ember egy hosszú, feltűnően hosszú asztal két végén ül, köztük csak egy alma (az a bizonyos alma?) és a játékszabályok: csak diskurzus, semmi akció. Egy nyári napon vagyunk, ami bármelyik nyári nap lehet, mióta a nyár létezik, s ebben az egy nyári napban rétegesen egymásba épül minden korábban megélt nyári nap emléke. Nem is csoda, ha ebben az egymásra olvadásban a férfi és a nő valahol elveszti a közös figyelmi jelenetet. Elidegenítően beszélnek, nem is egymáshoz, nem is a nézőhöz. A nő meg akarja teremteni szavakkal, a válla mozgásával, az arcával a szerelem és a szexualitás misztériumát, de hiába. Eke Angélából vagy kifogyott az erő, vagy nem neki való egy ilyen tűnődő, csupán rezdülésekben és szavakban élő nő figurája. Zsótér Sándor, aki a darab mentor-rendezője a férfi főszerep mellett, igazából csak mint kérdésfeltevő létezik, de hiába kérdez, a válaszok laposak. Handke nyelvezete borzasztó nehéz, még többszöri olvasatra is, nemhogy színpadi előadásban. Nagyon tudni kell, nagyon érteni kell a ki nem mondott kohéziós elemek szövevényét ahhoz, hogy bármi is eljusson a nézőhöz.


A színpadkép el van találva, a fehér asztal egyszerre képes körülhatárolhatóságában a távolságot és az összetartozást is jelezni. A Pécsi Nemzeti Színház N. Szabó Sándor terme kifejezetten alkalmas egy ilyen stúdiószínházi előadásra; alacsony plafonjával és szűk, fekete falaival segítette a fülledt, nyári napok illúzióját megteremteni. A prológusban megszabott feltételek valóban megjelennek a színpadképen (kerti asztal, hallható fák [Farkas Bence briliánsan komponálta meg a hangok hálóját, ami észrevétlenül kíséri a dialógust], a férfi és a nő nyári ruhában), viszont elhangzik, hogy a nő inkább világos öltözetben van, a férfi inkább sötétben. Tóth Hajni egy könnyű öltönyt választott Zsótér Sándornak, Eke Angéla viszont egy fekete (majdnem) kisestélyit kapott, ami elidegenít a felskiccelt képtől. Ha tudatosan választották volna a Handke szöveg ellentétét és kiterjesztették volna a darab egészére, akkor akár egy izgalmas paradoxon is megszülethetett volna, így viszont csak egy érthetetlen ellentmondásnak tűnik Eke Angéla ruhája az elhangzó prológus függvényében. 

A darab végére megbomlik a statikusság, először a férfi kezd cselekvésbe, majd a nő. Eke Angéla mintegy Évaként lép a fehér abroszra, s a teljes meztelenségben (mind testileg mind lelkileg) eteti meg a férfival az almát. Itt válik nyilvánvalóvá, hogy a darab valójában egy kifacsart teremtéstörténet a beteljesülés nélkül. Szilágyi Bálint, a rendező (aki egyben a darab fordítója is) remekül vezette a színészek mozdulatait. A test mindig többet mondott (még ülve is), mint a száj – de a szövegnek és a mozgásszínháznak egyszerre kellett volna működnie ahhoz, hogy valóban megszülessen az az időtlenség, amiről Az aranjuezi szép napok szól. 

Írta: Veréb Árnika
Fotók: Bánhalmi Árpád

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts