POSZT 2017: Regényszínház, avagy Jadviga párnája a POSZT-on

A XVII. POSZT (Pécsi Országos Színházi Találkozó) első versenydarabja a debreceni Csokonai Színház bátor vállalkozása: Závada Pál méltán híres nagyregényét, Jadviga párnáját ültették színpadra. Korábban már volt erre példa, maga a szerző készített átiratot a Belvárosi Színház számára. Most Mezei Kinga, a rendező egy teljesen új szövegkönyvből (és perspektívából) dolgozta fel a regényt. 


Elsődleges célként a mű szerkezetét akarták megtartani, tehát a hármas narratívát a naplón keresztül. Ondris (Kiss Gergely Máté) és Miso (Galló Ernő) kezdik meg szinte dialógusként az esküvői nyitókép után, Ondris elkezd írni, Miso térben és időben eltolva, de elkezd olvasni. 

Mezei Kinga ötlete, miszerint az eredeti Závada szöveget adják a színészek szájába több veszélyt is magában rejt. Túl sok információt mondanak el túl gyorsan, a monológok pedig kissé mesterkélten hatnak a színpadon. (Maga Závada Pál is megemlítette a darabot követő szakmai beszélgetés során, hogy sokkal bátrabban lehetett volna húzni az eredeti szövegből) Jadviga (Sárközi-Nagy Ilona) Ondris halála után folytatja a naplót, Miso pedig egy helyre rendezgeti a lapokat, így tulajdonképpen néhány kitekintő epizódtól eltekintve lineárisan haladunk a szereplők történetében. Az egyetlen összekötő elem, aki folyamatosan erősíti az események legendás, már-már történelembe vesző mivoltát Miso, aki egy pillanatra sem lép le a színről. Bizonyos jelenetekben ő maga szinkronizál egy, a színen levő karaktert, így is erősítve a tudatot, hogy emléklerakódások megelevenedéséről van szó. 

A jelenetek szerkezete hasonló, egy-egy naplófelolvasásból bontakozik ki az adott szituáció. A statikus irodalmi szövegtől eljutunk a konkrét eseményekig, néhányan szlovákul szólalnak meg, például Bacovszky tiszteletes (Jámbor József), aki tulajdonképpen egy személyben hozza a szlovák-magyar nemzetiségi kérdéskört. Jó döntés volt a kétnyelvűséget választani a színpadon. Ügyesen válogatták ki, hogy ki mit mondjon szlovákul. Általában olyan ismert cselekvések forgatókönyveibe vegyült be a másik (a legtöbb néző számára valószínűleg ismeretlen) nyelv használata, hogy Miso esetleges fordításai nélkül is pontosan érthetőek maradtak. 


A díszlet Ondraschek Péter munkája, aki egy hatalmas teret épített be (a Debreceni Csokonai Színház még nagyobb is, mint a Pécsi Nemzeti Színház nagyszínpada). A forgószínpad több szempontból is kitűnő választás, hiszen amellett, hogy amíg az egyik felén megy a jelenet, a másikat átvariálhatják, számtalan különböző színt lehetett apró változtatásokkal megjeleníteni; az egyes jelenetek közötti forgást dramaturgiai elemnek is felhasználták. Mamovka (Oláh Zsuzsa) figurája, aki az egyik legemlékezetesebb karakter, csak az első felvonásban jelenik meg konkrét jelenetbeli szereplőként, utána már csak az őrületbe belesüllyedt tót asszonyként lebeg a színen. Kihasználva a forgást vonul üvöltve, maga mögött húzva a kutyának redukált szolgálót (Steuer Tibor). Oláh Zsuzsa az Arany Jánosi balladák körkörös kilátástalanságának energiáit mozgatja meg, s hagyja is rezegni a levegőben. 


A darab főszereplője Jadviga kellett volna, hogy legyen. Kiss Gergely Máté viszont az első pillanattól magasabb energiákon mozgott, mint Sárközi-Nagy Ilona, aki nem tudott felülni ezekre a hullámokra és kissé lentebb maradt Ondris figurájánál, ezzel eltolva a hangsúlyokat. A feldolgozás hátránya, hogy túl sok mindent hagytak meg a regényből, nem mertek bátrabban szelektálni az események között, s így az egyes jelenetek nem ülhettek meg, nem hagytak időt a feldolgozásra, a színészeknek borzasztó gyorsan kellett mondaniuk, váltaniuk, vinniük a darabot, s így történetek maradtak kijátszatlanul, tulajdonképpen csak elhadartan. Jadviga, Ondris, Miso, Mamovka és Franci (Papp István) drámája is kirajzolódott a színpadon, de egyik sem a maga teljességében. A színészek az óriási színpadhoz képest kevesen voltak, nem tudták kitölteni a rendelkezésükre álló teret, s habár a zene (Mezei Szilárd) és a tánc (Katona Gábor), illetve a kétnyelvűség használata önmagában felépített egy jól működő és egymást szépen kiegészítő világot, ebben a térben a darab lógva maradt és nem tudott konstruktívan hozzáépülni a közeghez. 

Írta: Veréb Árnika
Fotók: Máthé András

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts