Súgópéldány

Amy Harmon számtalan nagy sikerű regényt tudhat maga mögött, a Twister Media jóvoltából pedig magyarul is megjelent a Making faces, vagyis az Arctalan szerelem. Az első ránézésre szirupos romantikus regénynek tűnő mű sokkal több annál, mint amit a felszínen mutat: szeretetre tanít.

A történet egy Hannah Lake nevű amerikai kisvárosba kalauzol bennünket, ahol tipikus tinik élik tipikus, elvárásokkal teli életüket, álmodoznak, szerelmesek lesznek, dühösek, sírnak, nevetnek, végül pedig felnőnek és belecsöppennek a nagybetűs Életbe. Egyszóval megtörténik velük minden, ami a felnőtté váláshoz elengedhetetlen. Nem rossz értelemben vett sztereotipizálás ez, sokkal inkább egy eszköz a cél felé, amit az írónő kijelölt. Az erkölcsi tanulság olyan tisztán rajzolódik ki a sorok között, hogy ledob magáról minden sallangot, minden cirádás körmondatot, százfelé ágazó cselekményszálat. Amy Harmon pontosan tudja, hogy a kevesebb néha több, ennek érdekében pedig nem hagy teret a csapongásnak.

A két főhős, Fern és Ambrose is ugyanolyan típusfigurák, mint a környezetükben élők: míg a lány átlagos, fogszabályzós, szemüveges, és legfeljebb „répahajával” tűnik ki a tömegből, addig a fiú élsportoló, jóképű, és első ránézésre pontosan annyira rosszfiú, amennyi ahhoz kell, hogy a lapokba mélyedő tinilányok azonnal belezúgjanak.

Mégsem mondanám, hogy a regény kizárólag a tizenhat-tizenhét éves korosztálynak szól – habár nyelvezete erre predesztinálja –, az idősebbek, sőt talán a tinédzser kor elején járók is kézbe vehetik (igaz, bizonyos dolgokat ők még nem értenek majd). Annyi azonban bizonyos, hogy az a fajta lángoló szerelem, és a főhősök életében felbukkanó problémák kétségtelenül a középiskola felsőbb osztályaiba járó, a felnőttkor elején lavírozó fiatalok érzelmi világához áll közelebb, ezért aztán ők tudnak a leginkább azonosulni a történettel.

Van ugyanakkor egy mellékzönge, egészen pontosan három apró aspektus, ami a tapasztaltabb olvasók számára is értékes könyvvé teszi a művet, de ki is billenti a megszokott ifjúsági regények sorából. Egyrészről Harmon a történetet a szeptember 11-i terrortámadástól indítja, ami feszültségekkel teli, mégis izgalmas atmoszférát és regényvilágot teremt. A levegőben bujkáló, leginkább a félelemmel azonosítható érzés az egész közösséget összefűzi, a kollektív élmény pedig később fontos szerepet fog játszani az események alakulásában. Az terrortámadás behozatala egyrészt alibit szolgáltat a tragédiának, hiszen generál egy háborút, ami Ambrose-t közvetlenül érinti, másrészről viszont – és ez a regény egyik hiányossága – az írónő nem enged teret annak, hogy röpke utalásokon túl mást is megtudjunk a tornyok tragédiájáról. Inkább azon munkálkodik, hogy a kollektív élményt az olvasókra is kiterjessze, de hiába próbál összekötni két generációt a valóság felvillantásával, az egész csupán alibi marad, és a kísérlet szintjén ragad pont azért, mert az előbb említett tizenéves korosztálynak aligha lehet közvetlen élménye róla (legjobb esetben is abban az évben születtek).

A másik momentum Rita esete Beckerrel. A családon belüli erőszak kényes téma, a legtöbb helyen tabu, irodalmi közegben pedig nem feltétlenül jut neki elég figyelem. Ráadásul az ifjúsági regényekben rendkívül stilizált módon jelenik meg, nem képes valódi problémává válni. Ebben a regényben sem kap akkora hangsúlyt, hogy központi témává fejlődjön – hiszen két mellékszereplőről van szó –, azonban az írónő nem bánik finoman a karakterekkel, amennyire a zsáner engedi, hűen ábrázolja az elhatalmasodó őrületet és bántalmazást.

A harmadik momentum, és talán ez a legfontosabb, Bailey betegsége és a környezetében élők hozzáállása. Egészen komoly érettségről tanúskodik Fern odaadása, ahogyan ápolja mozgásképtelen unokatestvérét. Olyannyira példaértékű gondoskodásról van szó, hogy az már-már súrolja a kihasználás határait. Mivel azonban a műben senkiben nem vetődik fel ez a gondolat, hanem a város utolsó állampolgára számára is teljesen természetes, hogy egy húsz év körüli lány lassan tíz éve minden percét annak szenteli, hogy tanuljon, dolgozzon és Bailey-t ápolja, mi is elfogadjuk ezt a regény játékszabályaként.

Legfőképpen talán azért, mert röghöz kötöttsége ellenére a legelevenebb figura éppen Bailey, a fiú, aki nyolc éves kora óta készült a halálra, mégis olyan életigenlés van benne, amit bárki megirigyelhet. A könyvéből kicsúszó bakancslista helyére illeszti a regény szerkezetének utolsó darabkáját is, mintha csak egy kirakó darabkája lenne – a mű saját magára reflektál. „Lehet, hogy mi mindnyájan a kirakó egy-egy darabkája vagyunk. Egymás mellé kerülünk, és létrejön az, amit életnek hívunk.” A fejezetek maguk is egy bakancslista pontjaivá állnak össze, amik könnyen lehetnek egy hős tervei is.

Azon túl, hogy a kerekesszékes fiú összefűzi a művet magát, a két tipizált főhős ellenpontjaként is működik, és kizökkenti őket a komfortzónájukból. Folyamatosan arra készteti őket, hogy megoldják a felmerülő problémákat, ezáltal felszínre törhetnek a sablon-álca mögött rejlő valódi érzelmek, érdekes jellemvonások. Szépen rajzolódik ki Fern csúnyalány-szindrómája, aminek következményeképpen sokáig csupán papíron és a könyvek lapjain képes igazán megélni a szerelmet, és az a jellembéli fejlődés, ami azt eredményezi, hogy nyitottá válik az emberek felé, éppen Bailey érdeme. Látványosabb utat jár be Ambrose, akinek sorsa már a kezdetekkor is izgalmas lehetőségeket rejt, hiszen a legelső pillanattól tudható a benne dúló kettősség, a baleset után pedig immár nem csak magával, hanem környezetével is meg kell vívnia. A tét már nem az, hogy megmutassa, a szép külső mögött értékes ember lakozik, hanem hogy képes-e egyedül legyőzni a saját démonait. Ugyanis fizikailag felépülhet valamennyire, de a lelkét néhány varrat nem rakja össze. Az Arctalan szerelem a gyógyulásról is szól.

A végjátékban a bevezetésben elmesélt Hercules-történet, a bakancslistává lényegülő fejezetekhez hasonlóan, értelmet nyer. Az utószóban keretként tér vissza, immár feltárva a mese valódi jelentését, kapocsként vezet végig minket az elfogadás útján a regény végéig.

Minden szerelmi vívódáson, tragédián túl az Arctalan szerelem megmutatja a szeretet erejét, és hogy minden körülmények között el kell fogadnunk a másikat, de elsősorban magunkat. Mert a boldogságunk nem attól függ, hogy mennyire vagyunk szépek, vagy mennyire tudunk megfelelni másoknak, hanem attól, hogy a saját bakancslistánk minden pontját – legyen az bármennyire jelentéktelen mások szemében – ki tudjuk pipálni.

Amy Harmon: Arctalan szerelem

Twister Media, 2016, 368 oldal

Írta: Vass Antónia