Súgópéldány

Egy ideje már úgy van, hogy minden Könyvhéten gazdagabb lesz a könyvespolcom egy Tóth Krisztina-könyvvel. Ez idén sem lehetett másképp, hiszen most jelent meg a Párducpompa, amelynek egyik bemutatója éppen a Margó Irodalmi Fesztivál utolsó napján, közvetlenül a zárókoncert előtt volt. A szerzővel, a stílusosan párducmintás ruhában érkezett Schiller Mariann beszélgetett, amelyet időnként megszakított egy-egy diák felolvasása Krisztina tárcáiból.

Fotó: Szilágyi Lenke

Az új tárcakötet több mint 40 szöveget tartalmaz, amelyek összese itt játszódik körülöttünk tegnap, ma és holnap is. Olyan szereplőkkel, mint a gonosz anya, hajléktalanok, deviánsok, bosszúállók.

Emlékszem, körülbelül egy éve terjedni kezdett egy sztori a közösségi hálón, miszerint egy iskolai rendezvényen egy iskolai igazgató felszólította Tóth Krisztinát, hogy márpedig verset állva kell mondani. Ez volt az első történet, ami elhangzott a bemutatón, lévén, a Párducpompa is tartalmazza Verset állva címmel. Adódott is a kérdés Tóth Krisztina írói módszeréről, amely alapos ülepedési időt biztosít a szövegnek. Tóth Krisztina nem szeret indulatból írni. Meggyőződése szerint az nem tesz jót a szövegnek, hiszen nem célja bárkit is megszégyeníteni, ahogyan az sem, hogy szereplői magukra ismerjenek. A Verset állváról például kiderül, hogy három év távlatából született meg.

Tóth számára fontos hivatkozási pont az Öreg néne őzikéje, mely a személyes családon belül betöltött szerepe mellett azért is fontos, mert egy olyan hivatkozási pontot képez, amelyet mindenki ért, vagy legalábbis érteni vél. De emellett felcsippentett alapanyagokból dolgozik, amikkel a fodrásznál, kozmetikusnál, masszőrnél, az utcán találkozik. Ezen tapasztalataiból vonja le a következtetést, miszerint fele felénél nem bír optimistább lenni, azaz:

„A szemét hordáról kezd fecsegni, mintegy mellesleg, csak hogy elüsse azt a néhány percet, amíg nem tudunk továbbhaladni. Azt mondja, nem hiszi el, hogy a tudomány mai állása mellett nem lehet ezt megoldani, hát miért nem hajtják be az összes bevándorlót egy sátor alá, aztán nyomatnak rájuk egy kis gázt. Mindjárt oda lehetne terelni a hajléktalanokat is, van itt épp elég normális ember, azoknak se jut hely. (…) Bámulom az utasokat, és találgatok, hogy tízből hány értene egyet a sofőrrel, hány vonná meg a vállát, hány háborodna fel. A végállmásnál kiürül a villamos, állok a hűvösödő, őszi estében. Tízből öt? Négy? Vagy tízből tíz?” (11–12.) – olvasható a Sötét égbolt című tárcában, amely a második helyen van. A tárcák sora egy emelkedő ívet rajzol ki. Az könyvben az előrehaladással enyhülnek, több remény, részvét valamint emberi mozzanat kap helyet.

Írta: Brok Bernadett