Kréta a kézben

Mennyit ér egy emberélet? Teszi fel a kérdést a Katona József Színház legújabb előadása, a Kaukázusi krétakör, ám rögtön hozzá is teszi: nem mindegy, hogy kié. Székely Kriszta rendezése olyan döntések sorozatát villantja fel, melyeknek következményei sorsfordítóak, és amely döntések nem csak Brecht világában érvényes dilemmák eredményei, hanem jelen vannak a mi életünkben is.


Éppen ezért hát nem véletlen, hogy Vajdai Vilmos már a történet elején megszólít minket. Fesztelen párbeszédre készül, a néző mégis már-már szorong, nem szokványos ez a közvetlenség a színházban. Az olyan átlagos témák, mint az időjárás azonban óhatatlanul is résztvevővé teszi a Kamrában ülőket, az előadás nem engedi, hogy kívül maradjunk.

Aztán amikor már biztonságosan mozgunk ezen az új, ingoványos talajon, észrevétlenül csúszunk át a történetbe. Felolvasószínházzá lényegül a közös szeánsz, majd előlép Gruse (Pálmai Anna) és nincs szükség díszletekre, hogy Grúziában találjuk magunkat.


Itt vág pofon minket az első döntés: a megölt kormányzó felesége (Borbély Alexandra) Gruse kezébe nyomja a gyerekét és minél több vagyonát felnyalábolva menekül. Furcsa görbe tükör ez egy olyan társadalomnak, ahol a karrier, a pénz és a hatalom, valamint a látszatkapcsolatok fontosabbá válnak az emberi értékeknél. Borbély Alexandra távolságtartása a külvilággal szemben tökéletesen példázza az emberek ezen típusát, már a kezdetektől fogva nyilvánvaló, hogy olyan harcot vív, amit nem nyerhet meg. Alakja egyben tipizálja a felső tízezer viselkedését, sőt valamiképpen minősíti is, az előadás azonban nem tesz kísérletet arra, hogy egyéniesítse a nő tulajdonságait. A karakter iránti ellenszenv nem kimondott szavakban vagy gesztusokban nyilvánul meg, hanem a néző saját értékrendszerére van bízva, hogy elítéli-e Natela ridegségét. A lehetőség ugyanis, hogy áldozatként tekintsünk arra a személyre, aki az életét féltve hátrahagyott egy csecsemőt, adott.

A döntés újabb döntést szül, és ez válik a történet egyik kulcsmomentumává: Gruse magához veszi a gyereket. Az egyszerű szolgáló nem iskolázott, sokat látott ember, ám értékrendszerével szöges ellentétben áll úrnőjével. Ő maga a megtestesült jóság, ezzel pedig – egy kicsit talán túlzó jelzővel élve – kiragyog a tömegből, az őt körülvevő miliőből. Bár tettét látszólag csupán az vezérli, hogy megsajnálja, sőt megszánja a gyereket, a közös teher, amit a menekülés jelent, szeretetté formálja benne az érzést. Nem csupán a vándorútban osztozik a kisgyerekkel, hanem vállalja az esetleges halál kockázatát is.


Mindamellett, hogy a lány magára veszi a felelősséget, meg kell küzdenie a saját problémáival is. Ezeket pedig nem is inkább a szerelem, hanem a szerelmesek közti távolság generálja. Szimon Csacsava (Mészáros Béla) a háború miatt túl távol van, a két ember közötti hirtelen támadt vonzalom ezért hát majdnem hogy csak nem több puszta fellángolásnál. Ez Mészáros Béla részéről sokkal egyértelműbb, bár Szimon szerelme mélyebb, érettebb, Gruse pedig inkább naiv, rajongó. Szükség is van erre a fajta kontrasztra, hiszen a történet kidobna magából minden Rómeó és Júlia-szerű gyors összeborulást. Attól válik számunkra igazán izgalmassá, hogy a legapróbb momentumok is ki vannak dolgozva. Így aztán a kényszerházasság és a szétválás utáni boldog egymásra találás valódi happy endé tud lényegülni. Nincs hiányérzetünk, nincs elhamarkodott, elkapkodott sűrítés, csak megnyugvás és az újrakezdés lehetősége.

Az előadás tetőpontján az kis forgószínpad krétakörré alakul, és Gruse is meghozza a végső döntését. Elengedi a gyereket és éppen ez köti össze őket véglegesen. A végkifejlethez azonban szükség van Acdak bíró (Kocsis Gergely) ítéletére is, aki életében talál először jó döntést hoz.

Kocsis Gergely már első megjelenésekor uralja a teret, kiszámíthatatlansága az egész második felvonás feszültségét meghatározza. A néző is kényelmetlenül fészkelődik a helyén, nem tudni, hogy a bíró éppen kit küld ki, kire mond ítéletet, bárki lehet „vádlott”. Önvizsgálatot kell tartanunk.


A belső vívódás pedig kivetül, nem csak nézői részről, a színpadon is, betekintést nyerhetünk a szereplők legbensőségesebb gondolataiba is. Ezt afféle narrátorként dalban beszéli el Péterfy Bori, akinek bár „ez most nem egy koncert lesz” kiszólása csak erőltetett félmosolyt csal elő, fontos szereplőjévé válik a történetnek, hiszen ő az, aki betömködi azokat a hézagokat, amiket az alaptörténet nem mesél el.

Mint ahogy lényegi szereplővé válik maga a kisfiú is, aki ugyan pólyásként egyik kézből a másikba vándorol „arctalanul”, végül mégis testet ölt és megjelenik fizikai valójában nagyobb gyerekként is, szembesítve minket azzal, hogy valóban egy élő, eleven ember élete függ emberek elhatározásainak sorozatától.

A Kaukázusi krétakör döntésekről és felelősségvállalásról szól, nem lehet mellette elmenni, nem lehet kívül maradni, és legfőképpen meg kell látni azt, hogy mi magunk is egy ilyen körben állunk, ki a közepén két pólus között, ki pedig döntéshelyzetben az egyik oldalon, krétával a kezében.

Írta és a fotókat készítette: Vass Antónia

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts