Súgópéldány

A 27. Thealter Fesztivál nyitónapján a mindig nagy érdeklődésnek örvendő Pintér Béla Társulattal találkozhattak az érdeklődők, akik legújabb előadásukat, a Szívszakadtigot mutatták be a szegedi közönségnek.

Pintér Béla előadásainak van egyfajta meghatározó hangulata és stílusa, ami már szinte védjegynek tekinthető: központjába egy aktuális – felszínen lévő vagy leplezni próbált – társadalmi probléma, feszültség kerül, amit olyan kerettörténetbe vagy drámai játékstílusba ágyaz, amivel a nézőknek úgy dörgöli az orra alá a tényeket, hogy saját magunkat is kinevetjük és pellengérre állítjuk. Ez erősen ambivalens érzést kelt, hiszen 90 perc izgalom, nevetés és fordulatokkal teli történet után (és közben) mégis tudjuk, vagy szembesítenek vele, hogy nagyon komoly és (sajnos) valós problémákról van szó.

Sajátos eszköztárával és kivételes érdeklődésnek örvendő előadásaival talán nem túlzás állítani, hogy mára saját fejezetet vívott ki magának a társulat a mai magyar színháztörténetben. Az elismeréssel azonban együtt jár az elvárás is (főként a törzsközönség körében), hogy az új bemutatók elérjék vagy megugorják a „szintet”. Persze nem helyénvaló – még társulaton belül sem – egymáshoz méregetni a munkákat, hiszen önálló előadásokról van szó, mégis mi nézők gyakran elkövetjük ezt a hibát.

A Szívszakdtig esetében talán kicsit szokatlan módon egy tudományosan eddig nem bizonyított feltételezés adja az előadás keretét: miszerint a szívátültetésen átesett emberek felveszik a donor személyiségét. A témát bemutató történet rengeteg lehetőséget kínál a nevettetésre. Stefanovics Angéla és Thuróczy Szabolcs maximálisan ki is aknázzák a szerepek nyújtotta lehetőségeket. Borbély Emőke figurája gyönyörű átmenetben változik meg a műtét után, az ő szerepének a fokozása adja tulajdonképpen az előadás egyik húzóerejét. Az eseménysor abszurditása kiemelést nyer a színészi játékmóddal, ami ez esetben paródia jelleget ölt, hiszen nem is kell komolyan vennünk a történetet. Itt nem maradhat említés nélkül Friedenthal Zoltán alakítása sem, aki Tivadar bácsiként és Karcsikaként is kitűnően játszik a szerepekből és helyzetekből adódó lehetőségekkel.

A komolyság azonban ezúttal sem marad el, hiszen a taxiórától kezdve a ligetvédő aktivistákon, bevándorlókon, vloggereken, rendőrökön, korrupt orvosokon keresztül az egészségügy helyzetéig számos dolog megjelenik a mai magyar valóságból. A többi előadással ellentétben azonban (és itt esünk hibába) nem állnak össze egységes egésszé a társadalmi utalások. Kicsi erőltetett módon úgy érezhetjük, hogy adott egy történet – amiben a felsoroltak közül egyedül az orvosi magatartás tudna megjelenni –, amit tűzdeljünk teli minél több utalással, mert a közönség igényli ezek megjelenését. Eddig az előadások egy központi problémára fókuszáltak, és azt a témát járták körül nagyon finoman kidolgozva. Ez a zsúfoltság az előadás folyamán talán nem is feltűnő, mert az alakítások, a fordulatok, a megjegyzések folyamatosan ébren tartják a figyelmet. Utólag végiggondolva azonban arra jövünk rá, hogy a fent említett jelenségeknek számottevő funkciója nem volt. Ezért is lehet kétes érzésünk, ha visszagondolunk olyan előadásokra, mint a Titkaink vagy a 42. hét. 

Ha viszont elvonatkoztatunk a társulat előző munkáitól (ahogyan illene is kezelni egy önálló munkát), talán itt éppen azt az abszurditást szándékoznak kiemelni, ahogyan a valóságban is kapkodjuk a fejünket az érthetetlennél érthetetlenebb történések után. Összesűrítették egy abszurd történetbe a mi abszurd világunkat, ahol ugyanúgy nem találunk magyarázatot a miértekre. Az események végső alakulása már-már kínosan kellemetlen fordulatot vesz, elcsendesedik a nézőtér, és érezni lehet a levegőben, hogy ez a csend nem a vágyott katartikus csend, hanem szégyenlősen vesszük tudomásul, hogy nem kapunk sem megoldást, sem beletörődést a szomorú valóságba. Arculcsapásszerűen szakadt vége egyik pillanatról a másikra az önfeledt szórakozásnak, szégyenlősen kivárjuk a jelenet végét, tudomásul vesszük a provokációt, és lesütött szemmel sétálunk ki a nézőtérről.

Írta: Mátyás Viktória

Fotók: Horváth Judit