Ördögkatlan 2017 – Akik nélkül nincs

A Katlan végéhez közeledve kezd eluralkodni rajtunk a fáradtság a hosszas gyaloglásoknak, a nagy melegnek, a kevés alvásnak, a rengeteg programnak és a villányi boroknak köszönhetően. A fáradtságon azonban felülkerekedik az érzés, hogy még mennyi mindent szeretnénk belezsúfolni a hátralévő két napba.

Fotó: Lang Dávid
Ez az elszántság adott erőt ahhoz, hogy a kimerültség ellenére hatra húzzam az órámat, és minden eddiginél korábban kisétáljak a nagyharsányi sorszámstandhoz. A kint éjszakázók sokasága miatt azonban így is csak a 61. voltam, aki megpróbálkozott a majdnem lehetetlennel. Közel négy órás várakozás után a sátorhoz közeledve már hallottuk kihirdetve, hogy mely előadásokra nincs jegy. A gondolatban szépen összeállított programnak megint annyi. De hamar meggyőztük magunkat, hogy habár színházba ma nem megyünk, ez a nap mégis igazán az Ördögkatlané lesz: két olyan zenekar lép fel ugyanis, akik nélkül már nem is lenne igazi a Katlan.

A francia zenészekből álló Wombo Orchestra a kezdetektől lázban tartja a fesztiválozókat. Nem is tudom, hogy van-e bárki a Katlan történetében, aki annyi különböző helyszínen lépett már fel, mint ők. Zenéltek már nem egyszer a nagyszínpadon, talán az összes fesztiválfaluban, a beremendi strandon (és medencében) és volt év, amikor a katlanbuszok utasait szórakoztatták. Idén is minden nap színpadra léptek különböző helyszíneken, ezen a napon a Vylyan-teraszon voltak láthatók. A terasz Kisharsány mögött egy dombtetőn található, ahová a bevállalósabbak gyalog is mehetnek (ami már egy kisebb túrának is számíthat), de óránként indul Kisharsányból egy buszjárat a helyszínre. Mi az utóbbi mellett döntöttünk, úgyhogy át kellett jutnunk „Nagyból Kicsibe”. A Katlanbuszt lekéstük, egy óra múlva indult csak a következő, úgyhogy úgy döntöttünk, nem várunk addig, hanem stoppolunk jó katlanoshoz híven. Két hölgy vett fel minket, akik éppen lakodalomba igyekeztek Siklósra, ezért csak a bekötőútig tudtak vinni, ahonnan egy hosszú fasoron keresztül kellett besétálnunk a faluba.

Fotó: Tóth Simon Marci
A Vylyan járattal felmentünk a pincészethez, ami talán az egyik leggyönyörűbb helyszíne a fesztiválnak. Egyrészt, mert a dombtetőről festői a kilátás a tájra és a szőlőbirtokra, másrészt mert az egész épület és környéke nagyon elegánsan van kialakítva. A színpad is frappáns helyen van: a fellépők háta mögött az említett panoráma adja a hátteret. Amikor odaértünk, még a Barabás Lőrinc Quartet zenélt nagy érdeklődésnek örvendve. A teraszon szinte teltház volt, a fűben a színpad körül végig pokrócokon fekvő társaságok élvezték a műsort. Vettünk egy üveg Vylyant és mi is leültünk közéjük. A Wombo hosszas csúszással indult, valószínűleg, mert ők voltak az aznapi záró program, így nem kellett sietni az átállással és a hangolással. Ez senkinek nem vette kedvét, hiszen akik ott voltak, mind rákészültek már a megunhatatlan bulira. Akárhányszor színpadra állnak, mindig képesek megtáncoltatni a közönséget, és minden alkalommal maradandó élményt nyújtanak. A már mondhatni jól ismert dalok mellett megszólaltak új szerzemények is, amik az első perctől lázban tartották a közönséget. Többen be is jöttek a táncolók közé zenélni: először egy trombitás szólózott közöttünk, aztán a fináléhoz közeledve Mama J, az énekesnő is bejött a tömegbe, akit a hatalmas szuzafonon játszó zenésztársa is követet. Leírhatatlan a hangulat, amikor a zenekar tagjai – egyikük egy az egész testét körülölelő hatalmas fúvós hangszerrel – együtt ugrálnak a tomboló közönséggel. Nem hiába lopták be magukat a katlanozók szívébe.

Kilenc óra elmúlt, mire véget ért a koncert, ebben az időben már nincs a teraszról buszjárat. A hatalmas tömeg pillanatok alatt felszívódott, értetlenül álltunk előtte, hogyan tűntek el ilyen hirtelen. Kénytelenek voltunk gyalog elindulni Kisharsány felé. Egy keskeny betonúton sétáltunk lefelé a dombról a szőlőtőkék között teljesen egyedül, csak a telihold világított az égen. Amikor nagy ritkán hallottuk, hogy autó közeledik, próbáltunk stoppolni, hogy levigyenek a faluba, de senki nem vett fel minket. Pedig még az otthonról a táskánkban maradt biciklilámpákat is magunkra erősítettük, hogy hátha nagyobb feltűnést keltünk vele. Sikertelenségünk azonban nem fulladt kudarcba (nem, nem állt meg senki), hiszen ez az élet szülte este életünk legszabadabb pár óráját adta: egyedül egy domboldal közepén a csillagos ég alatt; még énekeltünk is, mert nem volt, akit zavarjon. A faluhoz közeledve viszont már hallani lehetett a kisharsányi nagyszínpadon zenélő 30Y koncertjét is. Mi már nem értünk oda.

Beérve a faluközpontba a nagykoncertről hömpölygő tömegbe botlottunk, akik jórészt – hozzánk hasonlóan – szerettek volna átjutni Nagyharsányba. Legtöbben a stoppolással próbálkoztak, és mivel a koncertbusz nem érkezett meg, mi is beálltunk a várakozók közé. Hosszas próbálkozás után megállt mellettünk egy kisbusz, és felszállhattunk a többi utas közé. Az amúgy is spontán esténk itt újabb momentummal gazdagodott, ugyanis egy zsúfolásig megtelt buszra szálltunk fel, ahol egymás ölében, és a szabad helyeken állva kapaszkodva utaztak az összegyűltek. A partybuszon szólt a zene, mindenki táncolt és énekelt, a sofőr pedig egy igazi hippi kinézetű – ijesztően nyugodt – fazon volt. A néhány perces úton rajtam lévő halálfélelem ellenére nekik köszönhetjük, hogy időben átértünk a központi faluba.

Az estét azzal az együttessel zártuk, akik tényleg az Ördögkatlan nélkülözhetetlen részei, akik eddig mindig a nyitónapon indították a fesztivált, de idén kivételes módon nem velük kezdtünk, viszont nélkülük nem lenne igazi: a Quimby! Több este is ellátogattunk a nagyszínpados koncertekhez, de minden eddiginél többen gyűltek össze a focipályán. Már a hatalmas rajongótábor is megalapozta a hangulatot, de amikor felcsendültek a jól ismert dallamok, és több százan énekeltük egyszerre a „gabócákat” az igazán felemelő érzés.

Fotó: Ruprech Judit (HVG)
Az utolsó nap a hazaindulás hangulatában telt. Mi már nem álltunk sorba Pintér Béláék legújabb előadásáért – szerencsére már láthattuk –, talán jobb is, mert a programot és a sort látva ez is egy lehetetlen küldetés lett volna. Indulás előtt még volt időnk megnézni Kisharsányban a szentesi drámatagozatosok gálaműsorát. A tagozat tanulói minden nyáron itt táboroznak, és egy hét alatt hozzák létre a Katlan során bemutatott munkáikat. A fesztivál számunkra véget ért, hazafele úton lassan eltűnnek a dombok és visszatérünk az alföldre, bennünk még kavarognak az emlékek, hogy mennyi élményt gyűjtöttünk ismét, végig gondoljuk, hogy miről maradtunk le, mire sikerült bejutnunk, és megjelenik bennünk az izgatottság, hogy kezünkbe foghassuk a jövő évi programfüzetet.

Írta: Mátyás Viktória

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts