Wajdi Mouawad a maga nemében különös drámát alkotott, különös a tekintetben, hogy úgy beszél a saját jelenünkről, hogy a művet az örökérvényűség piedesztáljára emeli. Hiszen hol volt még a 2000-es évek első felében a migránsválság, amit kimondatlanul is oly könnyen rá lehet most húzni erre a darabra? Voltak ellenben hazájukból elűzött emberek, identitásukért küzdő polgárok és megtört életek. Erről (is) szól a Futótűz.
Alföldi Róbert tökéletesen érzi, hogy ezúttal nincs helye a színpadon a direkt aktualizálásnak, a politikai csatározásnak, a rejtett utalásoknak. A drámát a maga valóságában kell színre vinni, megmutatni a történetben felbukkanó szereplők küzdelmét a társadalommal, egymással, de legfőképpen önmagukkal. Ez indítja el ugyanis a nézőben azt a folyamatot, melynek során minden ember magára ismer, számot vet saját gyarlóságával és felteszi magának a végig fejünk felett lebegő kérdést: vajon én betartottam az ígéretemet?
Ugyanakkor a Futótűz nem szorul a lélektani dráma szűkre szabott keretei közé, szinte észrevétlenül változik át izgalmas krimivé, egy nyomozássá, amiben a bűnösöket és áldozatokat is saját magukban találják meg a figurák. A fejlődéstörténetet két síkon kapjuk meg, és ahogy a műfajok összemosódnak, úgy olvad össze a múltból kilépő Nawal (Kováts Adél) élettörténete a mával, hogy újraélje menekülése történetét és végigkísérje gyermekeit, Jeanne-t (Martinovics Fruzsina) és Simont (Olasz Renátó), a megismerés útján.
Nincs más kapaszkodó, csak egy jóbarátra bízott végrendelet, ami egyben egy anyai parancs és egy baljós titok felszínre kerülése is. Az eddig ismeretlen apa és testvér puszta léte is fenekestül felforgatja a testvérpár és környezete életét. Olyan teher ez, amit a két huszonéves fiatalnak egyedül kell feldolgoznia, és míg egyikük az igazság kimondásában látja a megnyugvás lehetőségét, addig a másik a teljes tagadással reagál a változásra. A szétszakadó család sorsszerű párhuzamot hoz Nawal családjának szétszakadásával, hiába igyekszik az anya saját maga is megtagadni a rajta alkalmazott zsarnok, birtokló életmódot, végső soron ő is ezt a magatartást örökíti tovább.
Kováts Adél túlzás nélkül mestermunkát végez, Nawal életigenlése és egyszersmind fájdalmas kálváriája olyan elementáris erővel vág pofon minket, hogy egy másodpercre sem tudjuk levenni róla a szemünk, amikor színpadon van. Mégis, ahogy megtanul uralkodni saját sorsa felett, úgy uralkodik a darabon is. Ő lesz a kiindulópont, tőle indul minden, és rajta áramlik át. Mint egy ősanya terel végig minket a történeten. Jellemében keveredik Jeanne racionalitása és Simon makacssága. És bár óhatatlanul beszivárog a libanoni háború mint az egész alaphelyzet mellékeseménye, lényegtelenné válik az idő és a helyszín, csak a most van, csak az aktuális cselekmény fontos.
Ebben a feszült közegben üdítően hat Hermil Lebel (László Zsolt), a közjegyző alakja. A kissé suta, már-már együgyűen szórakozott figura humoros jelenléte azonban nem az előadás szükséges mellékterméke, László Zsolt ugyanis a lecsupaszított, és lélektani folyamatoktól mentes történet tökéletes karmesterévé válik. Kikerülhetetlen mozgatórugója ő az események alakulásának, karaktere összekötő híddá válik múlt és jelen, ember és ember között.
A darab megkoronázásaként Nihad (Pál András) kezébe jut az ikrek által mázsás teherként cipelt két levél, ami pontot tesz a sosem ismert testvér és apa kilétének kérdésére. A már-már komikus jelenet egy csapásra fordul drámai tragédiába, és értékeli át mindazt, amit addig gondoltunk. A be nem tartott ígéretek sora, ami generációról generációra öröklődik – mint a gyűlölet – ezzel megszakad, hiszen a nő, még hogyha a síron túlról is, megtartotta a fogadalmát, egyszersmind iránymutatást adott nekünk is, akik még csupán az út felénél járunk.
Írta és a fényképeket készítette: Vass Antónia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése