Súgópéldány

Isabelle Rossignol egy 19 éves lázadó párizsi lány. Családja az egyetlen, amihez tartozni szeretne, de abból folyamatosan kizáródik. Édesanyja négy éves korában meghalt, apja ellökte magától nővérével együtt, aki korán férjhez ment, ezáltal mellette sem volt már helye. A különböző nevelőintézetekből egymás után teszik ki rossz magaviselete és önfejűsége miatt. Miközben apja és nővére biliárdgolyóként ütögetik egyik helyről a másikra, a német hadsereg megszállja Franciaországot, és Isabelle De Gaulle tábornok rádióbeszédén fellelkesülve nem nyugszik bele a hétköznapokba, hanem az ellenállás oszlopos tagjává válik, Fülemüle álnéven.

Vianne Mauriac családanya. Az élet már rengetegszer megtörte, de szerencséjére hamar rátalált az igaz szerelem és megmentette félénk és dadogó önmagától. Anyja meghalt, apja ellökte magától, lázadó húgát nem képes megérteni, férje katona, ráadásul Carriveau német megszállása után házában német tiszteket szállásolnak el, miközben ő 19 zsidó gyereket ment meg a haláltól.

A két nő történetében van szerelem, vágy, hiány, erőszak, kegyetlenség, szeretet. Minden, ami előre tud mozdítani egy olyan regényt, amelynek már a borítóján az alábbi idézetet olvashatunk: „A szerelem rádöbbent, ki szeretnél lenni, a háború rádöbbent, ki vagy.” A háború lesz a szerelem aláfestő zenéje.

Reneszánszát éli a második világháború és annak szörnyűségeiről folytatott diskurzus, valamint a háború mindig jó táptalajt nyújt az igazán szenvedélyes, végső fokozatig feszített szerelmi történeteknek. Ezáltal érthető, hogy Kristin Hannah miért éppen a második világháborús Franciaországot(!) választotta helyszínül.

A történetet két és fél elbeszélő meséli el. Az elsődleges mindenképp a mindentudó narrátor, akinek mindent látó és mindenen áthatoló tekintetén keresztül látjuk az eseményeket. A másodlagos elbeszélő maga Vianne Mauriac, aki első szám egyes személyben beszél az amerikai életéről, betegségéről, fiával való kapcsolatáról, valamint folyamatosan utalgat az eltitkolt múltra. Ezáltal némiképp azonosíthatóvá is válik az elsődleges elbeszélővel, hiszen éppen azzal ér véget az ő narrációja, miszerint fiának készül elmesélni a múltat. És megfigyelhető egy harmadik elbeszélő is, aki nagyon ritkán tűnik fel, belékelődve a mindentudó narrátor leírásaiba, amikor is egy-egy zárójeles megjegyzés erejéig magának az éppen fókuszban lévő szereplőnek az aktuális érzései, gondolatai jelennek meg.

A könyv végig komoly hangsúlyt fektet a nők háborús szerepének nyomatékosítására, a főbb szerepeket is ők kapják, kivéve a kegyetlenül gonosz, meg az ellenállók egy bizonyos részét, valamint a patizánok egészét, akik viszont már inkább sorolhatók állati, mint emberi sorba. Mégis, hiába a nők szerepe emelődik ki és próbál fontossá válni, a rájuk alkalmazott képek által szexuális tárgyakká degradálódnak. Például Isabelle esetében többször is megfigyelhető, hogy a félelemtől verejtékező hősnőnél másodlagossá válik az életveszély, helyette az kerül fókuszba, ahogy nedves ruhája ziháló mellére tapad.

A könyvnek bár vannak hibái, ha elvennénk belőle azt a nagyjából 100 oldalt, ami Isabelle fogságát ecseteli, valamint indokolttá tennénk a halálát, élvezhető lenne a nagy terjedelem.

Az elrontott/eltúlzott képek és a hadifogolytábor nélkül akár egy kalandregény is lehetne, amiben egy ifjú hölgy életét kockáztatva kel át Isten tudja hány alkalommal a Pireneusokon, hogy Spanyolországba érve átadja a francia légtérben lelőtt, majd megmentett angol és amerikai pilótákat, annak érdekében, hogy azok tovább dolgozhassanak Németország ellen. És az most ne üssön szöget senki fejébe, hogy hogyan képes erre egy 19 éves lány, akinek semmilyen fizikai előkészülete nincs az útra, sőt megfelelő ruházata sem, hiszen a Fülemüle felemelkedett – ahogyan az első sikeres út után értesíti az ellenállók csapatát.

Kristin Hannah: Fülemüle

Park Kiadó, 2017, 542 oldal

Írta: Brok Bernadett