Federico García Lorca műve, a Bernarda Alba háza kétségtelenül a 20. századi spanyol drámairodalom egyik legnagyobb alkotása, számtalan módon feldolgozták már. A Michael John LaChiusa által átírt és megkomponált musicalváltozatot 2006-ban mutatták be New Yorkban, idén pedig az Európai Hidak – Spanyol Napok rendezvénysorozat keretében a magyar közönség is láthatta a Müpában, méghozzá magyar nyelven.
Már az alkotógárda névsora is hívogató, a rendező, Böhm György, gondos válogatásának eredménye a játszók összhangjában is megmutatkozott. Különös találkozások voltak ezek színészek és színészek között, hiszen olyan más-más műfajban mozgó művészek léptek együtt színpadra, akik máskor nem találkoznának – próza, musical és operett egyesült a szemünk előtt egy cél érdekében: létrehozni egy megrendítő előadást. A vállalkozás kockázatos, de kétségtelenül működőképesnek bizonyult, Böhm úgy irányította az embereit, hogy a lehető legtöbbet tudják kihozni a rájuk bízott feladatból.
Az alapmű azonban nehéz, főleg lélektanilag, a történetet zenei anyaggal kombinálni, és megmutatni másfél órában pedig szinte lehetetlen. Ezért aztán az alkotók azt az egyébként legjobban járható utat választották, hogy főként narrációval, gesztusokkal, térformákkal, mozgással és a ritmus erejével mondják el a család kálváriáját. Egyenesen és tisztán tárják elénk a legfontosabb információkat, nincs mellébeszélés, csak a tények.
Szükség is van erre a fajta konkretizálásra, hiszen a magyar fül számára bonyolult neveket azoknak is meg kell jegyezniük és személyekhez kötniük, akiknek nincsenek előzetes ismereteik Lorca művéről. A kezdő jelenet narrációja ezért aztán kitűnő döntés, hiszen megismerjük a szereplőket, a ritmusjáték, a spanyol világot idéző tánclépések pedig mind azt hivatottak elérni, hogy nézőként a történet részeseivé váljunk.
De kívül maradunk. Az óriási félhomályba burkolózó színpadtér elnyeli a fekete gyászruhát viselő testvéreket, és úgy zárja magába őket, ahogyan Bernarda (Csákányi Eszter) a lányokat a házba. A sötétségből talán csak Maria Josefa (Hámori Ildikó) tudja a kiutat, aki a maga őrültségében a darab legtisztább figurája – fehér ruhája is ezt jeleníti meg. Mivel nem érzékeli a rá nehezedő zsarnoki nyomást – vagy talán pont azért, mert már tehetetlenségében nem tud mást tenni – az egyedüli alakká válik, aki nyíltan lázad. Tragédiája, hogy őrültsége okán a harca komolytalanná és céltalanná lesz.
Minden más csak fel-feltörő dac, szembeszegülés az önkénnyel. Az egyetlen valódi kiút csupán Angustias (Náray Erika) számára adott azáltal, hogy férjhez mehet. Náray Erika játékában sokkal inkább az elidegenedés, a helyzet miatti szégyenérzet munkál, mintsem a boldogtalanság, amit utóbb meg is vall Bernardának, ezzel még inkább árnyalva a gonosz testvérnek titulált Angustias jellemét. Addig azonban már – ez az egyébként a testvérek közül legkidolgozottabb karakter – nem jut el, hogy érdemben reagálni tudjon Adela (Radnay Csilla) vádjára is, miszerint minden megrendezettség ellenére szerelmes volt a fiúba. A leendő férj képe másodpercek alatt illan el, mint egy álomkép. A rendezés rá is játszik erre, hiszen mindent, ami a házon kívül van, csak az elbeszélésekből tudunk, egy sötétségbe vesző elejtett információ marad.
A nyomasztó képekre ráerősít a zene, tökéletes összhangban van a történettel. A tér akusztikája nyomán elementáris erővel kapjuk az arcunkba a nyomort és az elnyomást, néha hagyjuk magunkat sodortatni a vágyakkal, máskor megérteni véljük egy árulás motivációját. Talán csak Csákányi Eszter hangjában bujkál némi hamisság. És itt nem csak az intonációs problémákról van szó (amit hiába tagadunk, jelen vannak), sőt főként nem arról, hiszen Bernarda karaktere akár meg is engedné, hogy a nő megszállottságában és gonoszságában még az hangokat is hatalmában tartsa. De Csákányi látványosan küzd minden kiejtett szóért, olyannyira, hogy – akármilyen kiváló művész is – néhol még karakteréből is kiesik egy-egy pillanatra. Ezáltal bizonyos pontokon már szinte zavaróvá válik a hamisságában kiabálássá torzuló ének. Vágyunk a tisztaságra, vágyunk arra, hogy csupán a jelenlétével behozza a jelenetbe a feszültséget. Hiszen sokkal nagyobb hatást ért el pusztán egy pillantással, egy határozott mozdulattal, mint az énekléssel.
Az utolsó kép azonban kétségtelenül megrendítő, minden mozdulatból a szégyen és a fájdalom árad. Bernarda tébolyultan üvölti bele a világba, hogy „a lányom szűzen halt meg”, mintha a szónak mágikus ereje lenne, és eltörölhetné Adela nevéről a szégyenfoltot. De az őt és a lányait kegyetlenül különválasztó szürke fal guillotine módjára teszi semmissé egy élet munkáját.
Pedig ez az a pont, amikor a történet élni kezdene, amikor nem arról szólna az előadás, hogy szépen énekeljenek, hogy lelökjék a forgó színpadról a nem odaillő széket, hogy megtartsanak minden térformát, hogy pontosan eltáncolják a koreográfiát.
A Bernarda Alba musicalváltozata azonban ebben a formájában megmarad egy remek alapötletnek, amit kiváló művészek tolmácsolnak egy színpadképileg hibátlan térben, és egy slágerdalokat nélkülöző, de minden elemében a történethez illő zenével. Ahhoz viszont, hogy a karakterek életre keljenek, és valódi, a saját drámájukat megélő figurákká váljanak, több játékidő, kidolgozottabb jellemek, és egy olyan koncepció kellene, ami valóban közölni akar valamit, akár a zsarnokságról, akár az életről, akár csak rólunk, emberekről.
Írta: Vass Antónia
Fotók: Nagy Attila
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése