Súgópéldány

Makk Károly Szerelem című filmje 1971-ben került bemutatásra, amely rengeteg elismerés mellett, ugyanebben az évben elnyerte a cannes-i filmfesztivál Zsűri díját (Prix du Jury). A forgatókönyv Déry Tibor Szerelem és Két asszony című novelláinak összekovácsolásából született meg. A fekete-fehér filmdráma, Makk tizenharmadik filmje, egyébként már 1970-ben elkészült, de az akkori politikai nyomás és a cenzúra hatására bemutatását csak egy év múlva engedélyezték: így 1956 helyett a film elején korszakjelzésként 1953 lett megadva. Ettől függetlenül, hála a kiemelkedő rendezői munkának, a film legelejétől kezdve világossá válik a néző számára, hogy a magyar kormányzás mely időszakában játszódik a történet. 

Az alaphelyzet szerint János (Darvas Iván) politikai elítéltként börtönben van. Senki semmi egyebet nem tud róla, azt sem, hogy egyáltalán életben van-e még. Felesége, Luca (Törőcsik Mari) hűségesen és reménykedve vár párjára, eközben pedig János halálán lévő édesanyját (Darvas Lili) ápolja, és azzal hitegeti, hogy fia azért nem lehet mellette, mert filmet forgat Amerikában, fizetést pedig csak az után kap, hogy elkészült a film.

A film lényege a két nő kapcsolatán, alá-fölérendeltségi viszonyán, lelkivilágán és azon alapul, hogy az egyetlen közös, összekötő pont köztük a János iránt érzett szeretet. Az egyik nő egy anya, aki napról-napra próbál minden erejével életben maradni, csak hogy még egyszer utoljára találkozhasson szeretett gyermekével; a másik nő pedig a meny, aki aggodalomtól gyötörve, teljes hűséggel várja haza a bebörtönzött szerelmét, hogy újra együtt lehessenek. A két nő kapcsolata János hiányának a következménye. 

Eleinte úgy tűnik, hogy az öreg édesanya a fizikai és szellemi gyengesége miatt már csak Lucára hagyatkozhat, ő az alávetett karakter. A fiatal nő az egyetlen személy, aki valamivel közelebb tudja hozni őt a halálos ágyán a fiához: olyan régi történeteket meséltet a mamával, amelyek János jóságát, azt, hogy mindig is ő volt a mama kedvence, és a testvére mellett való „jobb gyerek”-ségét hangsúlyozzák, ezzel pedig újjáteremtik és idealizálják a szeretett férfi képét. Emellett már csak maga Luca személye is Jánosra emlékezteti az asszonyt, ezért hiányolja, minden nap várja az érkezését: többször is kiemeli a szép vörös haját, amit a fia úgy szeret, a jellemére vonatkozóan is tesz megjegyzéseket, mint aki már ismeri a menye összes jó és rossz tulajdonságát, hála a fia róla való régi beszámolóinak. Az alávetettséget igazolná az is, hogy Luca egy kegyes hazugsággal nyugtatgatja az öreg nőt, miszerint a fia nemsokára hazajön külföldről. Ezzel a tehetetlen várakozásban megteremt neki egy konkrét időpontot (két hónapot), hogy már csak ennyit kell kibírnia a mamának, és utána végre láthatja a Jánost. Tehát, próbálja az aggodalmát a minimálisra csökkenteni, reményt teremteni az anyósa számára az életben maradáshoz. Az anyának ez valóban ad egy kis megnyugvást, belemegy Luca játékába, sőt olykor még el is hiszi (talán öntudatlanul magát védve a fájdalomtól), amivel megvezetik. Makk viszont emellett finoman azt is sejteti a nézőkkel, hogy a mama valószínűleg teljesen tisztában van azzal, hogy Luca hazudik, és komolyabb dolog húzódik meg a háttérben, mint amennyit elmond neki. Olykor viszont kitör belőle az elégedetlenség: az egyik jelenetben például türelmetlenül, idegesen, követelőzően támadja Lucát a „Mondja meg nekem, mikor jön!” kérdéssel, jelezve ezzel, hogy érzi, hogy nem egyenes vele a fiatal nő. Viszont ennél sokkal lényegesebb Luca válasza: „Kicsoda?”. Ennél a megnyilvánulásnál rajzolódik ki a teljes kép Luca és az anya viszonyról, megfordul az alárendeltségi felállás. 

Lucát először nagykabátban, harisnyában, kosárral a kezében látjuk sétálni egyedül a kihalt utcán, minta egy elveszett kislány lenne. Ez a rövid, nagyon monoton jelenet többször is visszatér a filmben, kitüntetett fontosságú, hiszen elengedhetetlen a nyomatékosítás ahhoz, hogy Luca valóságos lelkiállapotát megismerjük. A nő emberek között kimért, hideg, erősnek, érzelemmentesnek tűnő, konszolidált: ruhája tökéletesen rendezett, precíz, letisztult. Végtelen nyugalmat áraszt magából mindenki felé, az után is, hogy a politikai bűnösnek nyilvánított férje miatt elveszti tanári állását, hogy az egyetlen barátnője és annak férje is elfordulnak tőle segítségnyújtás helyett, a politikai nyomás miatt kialakult általános félelemérzet végett, hogy pénz hiányában kénytelen bérlőtársakat fogadni a lakásába és egy kis szobában nyomorogni. Luca túl büszke és makacs ahhoz, hogy megmutassa a valós érzelmeit az embereknek, viszont akarata ellenére is a mama előtt újra és újra lelepleződik: igazából János hiányát sokkal nehezebben kezeli, mint az öregasszony, ő az érzelmileg instabilabb figura. Taszítja magától a róla és a Jánosról, és János felnőttkoráról szóló történeteit az idős hölgynek. Ha a mama a férjéről kérdezi, kiakad, hisztizik, utálja Jánost, haragszik rá.  Az asszonynak adott „Kicsoda?” válaszával is csak magát  távolítja a férfi fájdalmas emlékétől, attól, hogy ő is teljesen tehetetlen az ügyében, és ebbe beleőrül. Csak egyszer enyhül meg: a mama megkéri, hogy engedje ki és mutassa meg neki a szép hosszú haját, amit János úgy szeret, és amit kizárólag csak kontyban hord, amióta a férfi nincs vele. Luca ezt megteszi, így nézegeti magát kicsit a tükörben, majd újra felköti, és újra fájdalmasan, egyedül, a világban elveszett kislány képében távozik a mama házából.

A két nő egymás között, a bánatukban megteremt egy kis világot, ami közös nosztalgiázásokból, a szeretett személy felmagasztalásából, idealizálásából alakul ki. A múltbéli történeteiket jelen időbe helyezik, újrajátsszák, ezzel fokozatosan kitágítva a maguk körül teremtett zárt világ lehetőségeit. Makk erőteljes zárt kompozíciókkal dolgozik, mindent redukál, szinte végig csak egy szobabelső a helyszín, nincs külvilág, csak képzeletben. Ettől kialakul egy nyomás alatt lévő, feszengő, türelmetlen hangulat a filmben. A kompozíciók, a képek mind a nyugtalan várakozás által keltett frusztrációt fokozzák, kivetítik a szereplők belső világának elnyomott érzéseit. A fekete-fehér szín is ezt fokozza, mindenképpen szándékos szerzői választásról van szó, mivel 1971 már a színes filmek korszaka volt Magyarországon is. Az akaratlagosságot erősíti az is, hogy sokszor elhangzanak erős, rikító színek nevei a párbeszédek alatt: például sárga, fehér, vörös, fekete. Ezek a színek is, ugyanúgy, mint János, a nők teremtett világában csak szóban jelennek meg, de a felemlegetett szín tényleges látványa elmarad, így csak újabb hiányt, elégedetlenséget vált ki a nézőkből.

Végül az édesanya teljesen elgyengül és meghal. Nem sokkal később Jánost váratlanul, nagyjából egy év után hazaengedik, és újabb nyomasztó várakozások sorozata következik: most János keresi és várja haza párját, azt sem tudva, hogy a nő vajon ott lakik-e még, mint régen, mellette áll-e még, hűséges maradt-e hozzá, szereti-e még. Emellett a mamáról sem tud semmit. Majd megjelenik Luca, meredten nézik egymást Jánossal: végre megtörténik a végtelen várakozás alóli feloldozás, a hiánytól való végleges megszabadulás. A zárójelenetben a férfi megtudja a társától, hogy az édesanyja már nem tudta megvárni. János ezután csak megkérdezi Lucától, hogy vele alszik-e az éjjel. Luca ígéretet tesz: mostantól minden éjszaka vele alszik, amíg csak élnek. 

Makk Károly filmdrámája mind a magyar, mind az egyetemes filmművészetben meghatározó jelenségű alkotás, és időtlenül az is fog maradni. Univerzális témát jár körbe, egyedi és profi kivitelezéssel: a női szeretet, hűség, erő és kitartás legemberközelibb, legszebb, megjelenési formáit ábrázolja; azt, ahogyan a bizonytalanság, a tehetetlenség, az idő és a félelmek a legtisztább érzéseinkre (a szeretetre, a hűségre, a hitre) hatást gyakorolnak, s épp ettől lesz megható, nehéz és fontos alkotás. 

Írta: Rigó Loretta