Tóth Krisztina legutóbb megjelent tárcakötetét, a Párducpompát, leginkább egy impresszionista festményhez tudnám hasonlítani: egyrészt az író tehetsége miatt, akinek a történeteiben a legapróbb részletekkel és a precíz leírásokkal való játék hozza létre a végső következtetést, tanulságot, értelmet vagy érzelmet; pont úgy, ahogyan a vásznon lévő festékfoltok is, amelyek csak a megfelelő távolságból és szögből nézve rajzolják ki az elérni kívánt színt vagy formát. Másrészt pedig azért, mert számomra, a mű fő helyszíne, Budapest is az egymás mellé dobált, legkülönfélébb és legszélsőségesebb hangulatok turkálója, amelyben szintén a kis részletek összessége alkotja meg a nagy, furcsa, érdekes egészet.
A Párducpompa novelláit groteszknek kellene nevezünk, de az író már a mű elején rávilágít arra, hogy a kötetén kívül minden más a groteszk. Ezt érzékelteti például az első novellájában a nyelv és a hatalmi hierarchia összefüggésének a bemutatásán, vagy a több történetében is megjelenő, önmagunk butaságán való keserves, ironikus nevetésünk, és a számunkra kedvezőtlenül alakult sorsunkba való belenyugvásunk hasonlatain keresztül. A rövid, tárcanovellás felépítés fokozza az elérni kívánt érzelmi hatás erősségét az olvasóban a nagyobb csattanó nélküli, összecsapottnak tűnő, gyors lezárásokkal. Illetve ez a forma úgy igazán illik Budapest kontrasztosságához is, ahol az egyik utcában egy fehér limuzin tetőablakából ordibálnak kifelé a tizenéves fiatalok; alig pár sarokra tőlük pedig teljes természetességgel játszanak a szemét és a lom között a szörnyű körülmények között élő kisgyerekek.
Tóth Krisztina is az ezekhez hasonlóan abszurd, de sajnos mára már megszokottá vált történeteket, benyomásokat, megfigyeléseket és tapasztalatokat ragadja meg: a menekültek és a bevándorlás iránt érzett alaptalan gyűlöletet úgy, hogy közben reflektál arra a tényre is, hogy a magyar fiatalság egyre nagyobb része ma már külföldön telepedik le; a rasszizmust, a mások kárából származó elégedettségérzetünket, a negativitásunkat, a másokat erősen elítélő hozzáállásunkat és az állandó ellenségkép gyártásunkat. Emberközeli, naturalista és realisztikus: a mi általános csalódottságunknak, a keserű közhangulatunknak, a félelmeinknek, a feldolgozatlan sérelmeinknek és a mélységesen szomorú, mindenbe belenyugvó természetünknek a naplója a mű. Emellett embertípusok tablóját is bemutatja az író: a kegyetlen tanárnőt, akinek mindig igaza van, a saját igazságáért a végletekig küzdő kisembert, a más után vágyódó feleséget, a zátonyra futott életét sirató halálos beteget, az öregedésbe bele nem nyugvó középkorú férfit, a hajléktalant is meglopó bunkó fiatalt, az előítéletekkel teli vidéki bácsit, a bizsuárus hajléktalan özvegyet, a buszon másokba belekötő nyugdíjast, vagy a Bécsbe dolgozni induló magyarokat.
A tárcakötet nem tanító jellegű, nem oktat ki, nem jobb utat próbál ránk sózni, hanem kíméletlenül tényszerűen akarja az arcunkba vágni azokat a hangulatokat, érzéseket, gondolatokat, berögzült téveszméket, a tehetetlenségünket, a társadalmi és a politikai problémákat, amelyekkel sorozatosan találkozunk a környezetünkben, és amiket néha még saját magunkban is felismerünk a mai Magyarországon.
A Párducpompa az fajta a könyv, aminek ha tetszik a párducmintás szőnyeget ábrázoló borítója, az abból áradó ismerősen furcsa hangulat, akkor a tartalmával is elégedett leszel. A könyv a körülöttünk lévő valóságról szól, ami annyira elfajzott, hogy a tehetetlen bámészkodáson kívül már nem tudunk rá máshogyan, mással reagálni. Hiába keresünk ellenpéldát, hiába küzdünk az igazunkért, hiába tartunk valamit igazságtalannak vagy érthetetlennek, mert itt már úgyis csak a beletörődés lehet a vége.
Tóth Krisztina: Párducpompa
Magvető Kiadó, 2017, 208 oldal
Írta: Rigó Loretta
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése