A főpapnő máglyahalála

A Metropolitan Operaház 2017/18-as évadának nyitódarabja az október 7-én bemutatott Norma, amit Sir David McVicar rendezett. A premierként bemutatkozó előadással méltán vette kezdetét mind az évad, mind az operaközvetítések sorozata. 


Bellini kétfelvonásos romantikus operája méltán foglal helyet a leghíresebbek között. Történetileg és zeneileg is egységes, érthető a darab, ennek tetejébe a Met kiváló énekesekkel és egy kiváló karmesterrel, Carlo Rizzivel tűzdelte meg az előadást.

Az i.e. 4. században, Galliában játszódó történet megmaradt a maga korában, korhű jelmezekkel és díszletekkel (díszlettervező: Robert Jones). Mivel a cselekmény nagy része a természetben játszódik, így fák és egy erdős kép elevenedik meg – a tér középen egy hatalmas sziklával. A második felvonásbeli, Norma házában történő rész azonban egy nagyon látványos képváltással került színre. Az egész színpad felemelkedett és a süllyesztő részből emelkedett ki a papnő háza. Bár a többi jelenetben nem volt ilyen monumentális díszletváltozás, azonban az előadás egyik része sem maradt egyszerű. Különösen a fénytechnikával játszottak és az erdőben játszódó, éjszakai részek sötétek maradtak, Normánál gyertyák világítottak, majd a legvégén, a meggyújtott máglya következtében a vörös volt az uralkodó szín a színpadon (fény: Paule Constable).


Norma szerepét Sandra Radvanovsky énekelte, aki jelenleg a világ egyik legjobbja ebben a szerepben. A Casta diva áriával már az első felvonásban sikert aratott és ez tovább fokozódott a második felvonásbeli Adalgisa kettőssel. Radvanovsky Normaként több szerepet is megjelenített: szerelmes feleség, akit elhagy a hűtlen férje, két gyermek édesanyja, ráadásul rituális vallási vezető is, akire egy egész nép hallgat. 

Radvanoskynak fizikailag is jelen kellett lennie Normaként a legtöbb jelenetnél, ráadásul az énekes részei is kimagaslóak a darab során – nemcsak mennyiségben, hanem minőségben is egyértelműen nagy feladat előtt állt, ám az énekesnőnek hallhatóan nem okozott problémát, hiszen végig erős, magas teljesítményt nyújtott. Ehhez kapcsolódik még Norma alakjának és érzelmeinek megjelenítése. Hatalmas hullámzások figyelhetők meg, hiszen az úgymond kedves, elfogadó Norma – amíg nem tudja, hogy Adalgisa kedvese az ő férje – átváltozik egy bosszúra szomjas nővé. Sőt, anyaként a saját gyerekeit akarja megölni a szeretett férfi hűtlensége miatt. Tehát nagyon csapongó érzelmi világot tár elénk, a darab végén pedig a Guerra, guerra kórusrészlettel a saját népét bíztatja az öldöklésre és támadásra. A tragédia feloldása egy újabb tragédia: férjével, Pollioval vonul a máglyahalál elébe, belátva és ezzel feloldva hazája elárulását, ugyanakkor árvaként hagyva gyermekeiket.


A másik női főszerepet, Adalgisát Joyce DiDonato játszotta – aki még az évad folyamán a Hamupipőkében is szerepelni fog. A kissé naiv, szerelmes papnő számomra akkor változott át érett nővé, amikor kiderült számára, hogy Norma és az ő szerelme egy és ugyanaz a férfi. Tiszteli a főpapnőt, így eszébe sem jutna neki fájdalmat okozni, rögtön lemond a szerelemről – mondjuk eleve sántít, hogy sutba dobja előtte a szüzességi fogadalmat, Normáról már nem is beszélve a két gyerekkel, de ez már más téma. Tehát mintegy feláldozza magát és a boldogságát egy anyaként tisztelt barátnőért. DiDonato játéka a karakterhez illően visszafogott volt, éreztetve, hogy alárendelt szerepben van Normával szemben; de ez az énekben nem nyilvánult meg, hiszen DiDonato méltán volt párja Radvanoskynak.

A harmadik főszereplő a Polliot alakító, máltai tenor, Joseph Calleja volt. Rá is hárult bőven színészi feladat, hiszen egy kissé visszataszító, hűtlen férjet kellett alakítania karöltve a szerelmes férfi jellemével. Ezek felváltva jelentek meg, hiszen Adalgisát szép szóval, majd erőszakosan csábítja, míg Normával kegyetlenül viselkedik. A végére vált valamilyen szinten pozitív szereplővé, hiszen nem kívánná a halálát egyik nőnek sem, de a Normával való közös halál számára is feloldozás-jelleget ölt, talán meg is bánja hűtlenségét, de akkor már késő.

Összességében egy igazán mozgalmas darab a Norma, nem hiába vált a világ egyik legnépszerűbb operájává. Az áriák mellett a kórusrészeket emelném ki, hiszen ezek nagyon erőteljesen, mintegy megrémítve a hallgatót szólaltak meg – itt elsősorban ismét a Guerra, guerra kezdetű részre gondolok, amelynek a dallamai is magával ragadóak. A darab színpadi megvalósítása semmilyen kivetnivalót nem hagy maga után, mint említettem, korban hűek maradtak az eredeti történethez, ami itt, ennél az operánál szerintem létfontosságú.

Írta: Kovács Alexandra
Fotók: Sarah Krulwich (nytimes.com), metopera.org

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts