Alföldi: „ A valóság provokatív”

„Film a szerelemről, amely igazából lehetetlen, de valahogyan mégis lehetőség” – fogalmazott Fassbinder A félelem megeszi a lelket című melodrámájáról. A színpadi változat hazai ősbemutatója Alföldi Róbert rendezésében az Átrium idei évadának első bemutatója. 


A korabeli kritika gyémánttiszta műnek nevezte Fassbinder filmjét, amely a kisebbségek megvetését és a társadalmi elnyomás mechanizmusát elemzi hűvös ragyogással. A kiszolgáltatottság témája keltette fel az érdeklődésedet?

Ez a történet leginkább arról szól, hogy mit jelent a szeretet, a szerelem, a valódi összetartozás. Egy német takarítónő és egy bevándorló szerelmén keresztül két ember minden elvárástól független egymásra találásáról szól, a kapcsolatuk megéléséről, és arról, ahogy a szűkebb és tágabb környezetük reagál rá. Az 1974-es Németország társadalmi közege sok mindenben nagyon hasonlít a mostani hazai társadalmi közegre, a bevándorló kérdéssel, a társadalmi különbségekkel. Mindkét közeg ugyanolyan előítéletekkel viseltetik és sztereotípiákban gondolkodik, de míg a gyűlölet gócpontja a németeknél fogcsikorgatva az elfogadás felé mozdult, addig nálunk marad az üvöltő gyűlölet. 

Nem új keletű jelenség az idegenek, a bevándorlók, a menekültek elleni hangulatkeltés. Ennek az aktuális jelenidejűségére helyeződik a hangsúly az előadásban?

Fontos kérdésnek tartom, hogy Magyarországon a történelmi múltunk miatt most szembesülünk ezzel a problémával. A német társadalom nyitottabban áll hozzá az élethez. A bevándorlók náluk valóságos emberek, a pék, a takarító, a taxisofőr, akikkel nap mint nap kapcsolatba kerülnek. Nem arc nélküli terroristák, akik AIDS-et terjesztenek és megölik a keresztényeket, mint ahogy azt nálunk a hatalom sugallja.

Fassbinder állóképekkel, hangsúlyos jelentéssel bíró csendekkel operál a filmben. Mennyiben hagyod meg a hetvenes évek korhangulatát, stílusát, és miben rugaszkodsz el tőle?

Szeretem Fassbinder könyörtelen jegecességét. Direkt nem néztem újra a filmet, hogy ne befolyásoljon. Arra törekszem, hogy minél kevésbé legyen teátrális a színpadi változat, és minél inkább „szimpla” emberi történet legyen. Eredeti korban tartjuk az előadást, a jelmezek, a díszlet, a környezet a ’70-es éveket idézi. A forgatókönyv volt természetesen a kiindulópont a szöveghez, de a színház nem azt és nem úgy tudja, mint a film. Ezért a forgatókönyvet színpadra kellett igazítani, ami elsősorban Ugrai István munkája volt. 

A hatvanas özvegy, Emmi és a nála több mint húsz évvel fiatalabb Ali találkozásának, a szomszédok, rokonok, ismerősök által kezdetben kipellengérezett kapcsolatának a kiindulópontja a magány, a kirekesztettség, mégis az első perctől bizalommal fordulnak egymás felé.

Mindenféle összetevőjében valós kérdéseket vet fel kettejük története. A szeretet, a szerelem nem korfüggő. Fassbinder ezt úgy fogalmazza meg, hogy nem függ a magány attól, hogy ki honnan jön, hány éves, mint ahogy a szerelem sem. Minden életkorban ugyanolyan elementáris a szerelem megélése. Az alaphelyzet zűrös, kezdve attól, hogy mit gondolunk azokról, akiknek más a bőrszíne, a kultúrája, mit gondolunk a fiatal férfi–idős nő kapcsolatáról, mit vár el a társadalom egy hatvanas magányos nőtől, megbecsüljük-e ugyanannyira egy takarítónő munkáját, mint egy vezérigazgatóét. 

A film címe nyomán szállóigévé vált mondás, „a félelem megeszi a lelket” Ali szájából hangzik el életbölcseletként. 

Az idegenségünket mindig a félelem dominálja. A tömegben erősek vagyunk, egyedül félünk. Ali erre azt mondja, minek félni, hiszen az életet nem irányíthatja a félelem. Ha viszont folyamatosan azt hallod és olvasod, hogy sok mindentől félned kell, sőt el is várják, hogy rettegj mindentől, ami ismeretlen számodra, akkor nehéz eljutni oda, hogy ne félj.

Mi szólt amellett, hogy a díva-komika szerepkörben megszokott Hernádi Juditra és a főként komikus-groteszk alakításairól ismert Bányai Kelemen Barnára oszd a főszerepeket, és további négy színészre a több mint húsz epizódszerepet? 

A válasz egyszerű – nekem ők ketten jelentik ezt a két szerepet. Két nagyszerű művészről beszélünk. Marosvásárhelyi magyarként talán Barna ismeri is az élményt, az érzetet, hogy milyen idegennek lenni. A nyelv ellenére más kultúrában, más közegben nőtt fel. Juditot meg egyszerűen nagy színésznőnek tartom. Plusz érdekessé teheti az alakítását, hogy se nem dívát, se nem komikát játszik, hanem takarítónőt. Azon túl, hogy takarékosabb megoldás négy színésszel dolgozni huszonhat helyett, az epizódszerepek összevonásával sűrűbben lehet ábrázolni a sűrű társadalmi közeget. És a négy színészre, akik ezeket a szerepeket játsszák – Parti Nóra, Bercsényi Péter, Mihályfi Balázs, Szatory Dávid – ez igazi nagy feladatot ró.


Az Őrült Nők Ketrecétől a Makbettig, a kabarétól a véres szatíráig szinte monomániásan foglalkoztat mindenféle másság elfogadása, egyén és hatalom viszonya. Hogyan viszonyulsz a provokatív rendező „címkéjéhez”?

A valóság provokatív, főleg ha egy olyan társadalomban, politikai környezetben élsz, ahol minden számít, csak a valóság nem. Az bizonyára célom, hogy valamiféle vitát, eszmecserét generáljanak a rendezéseim. Filozófiai értelemben azt gondolom, hogy minden hiteles előadás, megnyilvánulás, maga a művészet, bármilyen alkotás provokál abban az értelemben, hogy beindít valamit, bekapcsolja a motort. 

Az idei évadtól galériavezetőként is működsz az Átriumban. Milyen koncepció mentén tervezed a kiállításokat?

Az első évben a saját gyűjteményemből, fotókból, sokszorosított grafikákból, rézkarcokból, kerámiákból nyílik négy tárlat. Az első színezett fotókat mutat be a hetvenes évekből a világ minden tájáról Egyiptomtól Bulgárián át Amerikáig, Argentínától Ausztráliáig. Hangulatában illeszkedik a Fassbinder-előadáshoz, egy teljesen abszurd, vágyott, idealizált valóságot ábrázol. A következő tárlat főleg Németországra, az azt követő Közép-Európára, az utolsó pedig Magyarországra fókuszál.

Készítette: Szentgyörgyi Rita
Fotók: © Mészáros Csaba

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts