Súgópéldány

Magyarország egyik legkiválóbb színésze otthonkában csücsül egy kanapén és mereven néz minket. Megy a műsor a tekintetében, de mit néz? Minket? Az életét? Az életet? A semmit? Megelevenednek félelmei? Mi megy abban a virtuális televízióban? Majd a csendes nézést megtöri Fekete Ernő hangja és elkezdődik az előadás. 

Ascher Tamás előadásairól nagyon nehéz írni. Ennek két oka lehet: az egyik, hogy egy nagyon aprólékos és pontos alkotóművészről van szó, akinek a keze alól pontatlan előadás még nem született. A leggyengébbnek ítélt előadásaiban is ott van a pontosság, és éppen ezért egyedi és igaz előadásoknak számítanak azok is. A másik ok összefügg ezzel – nála valószínűleg minden este más előadást láthatunk. Ez a közhely általánosságban igaz a színházművészetre, de róla köztudott, hogy minden előadás után tovább/átrendezi a darabot. Ha csak finomhangolásról is van szó, de minden este egy új premiert láthatunk. Ezért a véleményalkotás mindig egy adott estére szólhat és a következő este talán az, amiért elmarasztaljuk az előadás egy-egy pontját, másnap már másként, jobban hat és az, ami negatív képet mutatott legközelebb pozitívan mutatkozik. Ráadásul ő maga is úgy vallott egy interjúban, hogy egy előadás körülbelül a 25. estére áll össze igazán. Így minden megállapítás mellé odatehető az a kérdés, hogy ez ma is így néz-e ki az előadásban. 

Az immár másodszor vígjátékot rendező Ascher Tamás Gogol Háztűznézőjét állította színre, Radnai Annamária új fordításába,n a Katona József Színház nagyszínpadán október elején. A darab a közismert A revizorhoz képest elég ritkán szerepelt a magyar színpadokon, a legutóbbi ismert előadás Valló Péterhez köthető, a Radnóti Színházban a ’90-es évek közepén Kulka János főszereplésével. A darab Padkaljoszin (Fekete Ernő) pipogya, bátortalan feleségvadászatáról szól. Padkaljoszin, szolgájával Sztyepannal éli túlkoros agglegény életét, eszi őt a kosz és a semmittevés. Ezt megváltoztatandó Fjokla Ivanova, a házasságközvetítő (Fullajtár Andrea) és barátja, Kacskarjov (Rajkai Zoltán) törekszik a házasság útjára téríteni főhősünket. Utóbbi erőszakosságával és leleményével elnyeri Agafja Tyihonovna (Jordán Adél) kezét, de a kézfogó előtt Padkaljoszin Sztyepannal visszaszökik a megszokott semmittevő, kényelmes életébe. Nagyon röviden így foglalható össze Gogol darabja. 

Az előadást Khell Zsolt díszlettervezővel és Szakács Györgyi jelmeztervezővel egyszerre helyezi a XIX. század első felébe, és az 1970-es évekbe a rendezés. A térben egy vertikálisan mozgatható trapéz alakú kis térelem szolgál Padkaljoszin nappalijaként. Ezt a teret az előadás elején felhúzzák, a végén pedig leeresztik. Ezt körbeöleli két mozgatható falelem, e kettő között kialakuló térben pedig a feltornyosuló, lomtárra emlékeztető bútorzat jelzi a hely rendetlenségét (pl. itt lapul meg egy rádió is – jelezvén a kádári világot). Ebben a mániákus gyűjtögetők otthonára emlékeztető, sötét lyukként megjelenő térben lakik Padkaljoszin Sztyepannal. A tér az előadásban – amelynek falai zöldes színt kapnak, kissé kígyóbőrre és hullámokra emlékeztető mintázattal – egy középen oszloppal ellátott kiüresített várótermet mutat, amelyben várakoznak, próbálkoznak, vágyakoznak és megsértődnek a kikosarazott kérők (Bezerédi Zoltán, Vajdai Vilmos és Keresztes Tamás alakításában).

Az előadást különféle egyedi hangulatfestő zene kíséri, és a darab szekvenciálisan monológokra, dialógokra és nagyjelenetekre bomlik. Mindhármat bravúrosan építi fel Ascher, a lehető legpontosabb instrukciók mentén épülnek ki a színészi játékok. Itt nagyon erős differencia érezhető, mivel az alakítások még nem forrtak eggyé – de ez a premier számlájára írható. A leírt előadásban Fekete Ernő, Bezerédi Zoltán, Keresztes Tamás és Elek Ferenc alakítása a letisztultabb, míg a többiek, főként Rajkai Zoltán és Jordán Adél némileg még keresgéli a hangjait. Mégis, a kezdeti összhangtalansággal szemben az előadás kiválóan működik, szépen megy és épül a történet. Ezt mutatja az, hogy a költői zárókép, ahogyan leereszkedik Padkaljoszin lakása, még a háttérben láthatjuk az esküvői ruhában csalódást, megcsalást átélő Jordán Adél alakját, aki szépen lassan lelép. A szerep véget ért. 

Mégis egy nagy hiányosság érezhető az előadás kapcsán. Ezt hosszú töprengés után úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a darab egy idősebb generáció szellemében és egy ahhoz hasonló generáció számára készült. A Háztűznéző választása mögött talán az bújhat meg, hogy Ascher Tamás fityiszt akar mutatni a saját generációjának. Annak a generációnak, ami sokat megélt, sokat letett az asztalra, de nagyon sok deficitet is felhalmozott, amellyel, ha az ember szembesül, akkor eszébe sem jut felmászni arra a hatalmas lóra. Ez egy fontos művészi gesztus, főleg ilyen szép és nagy színháztörténeti jelentőség mellett, amely Ascheré. Nem belekényelmesedni a pozícióba, hanem maró öngúnnyal detronizálni önmagunkat. Talán ezt ragadja meg a legjobban a két rendezési elv ütköztetése az előadáson belül.

A lírai kisrealizmus és az abszurd vagy pontosabban a groteszk ütköztetése. Ezek a figurák, jó XIX. századi orosz alakokként a realizmusban léteznek, de létezésük – tetteik és viselkedéseik miatt kizárólag groteszk személyekként jelenhetnek meg. E kettő ütközésében mutatható ki a legjobban az Ascher által finoman megérzett magányosság, amely minden szereplő sajátja, és amely elválasztja őket egymástól. Fájdalmasan, meghatóan szép az, ahogyan ezek az emberek egymás mellett élnek, és mennyire nem értik egymást, de saját magukat sem. A darabválasztás pedig remek mód arra, hogy egyszerre három síkon is egymásra íródjanak a jelentésrétegek. A darab egyszerre mutatja meg általánosan az emberek ilyen elmagányosodott, esendő, szerencsétlen létezését, de a díszletválasztással a saját generációjára, fiatalságára, a színészválasztással pedig a jelen generációjára tesz finom utalást, bizonyítva, hogy az általános tétel megfogalmazható mind az ő, mind a kortársak szemszögéből is. 

Ezt a remek témaválasztást és kifejtést mégis távol tarthatja tőlünk ez a mai szemmel kicsit avítt rendezői világütköztetés. A mai színházi nyelv már nem dramatikus, nem kisrealista és a groteszket is ,,túlhaladta”. Ez egy befogadói helyzet, amely unalmassá teheti az előadást – de a rendező személyiségére fókuszálva, és azt megértve érdekes művészi önvallomásként definiálható mindez, amely az öregedésről és ennek éles önreflexiójáról szól. Nem látványos, viszont részleteiben kimunkált, hihetetlenül pontos előadás látható a Katona színpadán – aminek kell még idő, hogy még jobb és még pontosabb legyen. Szavazzuk meg neki, mert megéri, kevés ilyen bátor és fontos önvallomás születik.

Írta: Kalmár Balázs

Fotók: Horváth Judit