Súgópéldány

A mai Európa gondolkodása a Közel-Keletről túlnyomó részt a tökéletes tapasztalatlanságból és az ismeretek hiányából ered. Ezt kommunikálja az európai közösség minden vezetőjének nyilatkozata, ezt a világsajtó minden megnyilvánulása. Természetesen érthető hozzáállás, az ismeretlent sokkal egyszerűbb a magunk normáihoz hasonlítani, így a saját problémáink már kevésbé tűnnek olyan súlyosnak, megoldásuk kevésbé lesz sürgetőbb. A nemzetközileg elismert és ismert emberjogi harcos, a nők és a gyermekek jogaiért végzett küzdelméért 2003-ban a Nobel-békedíjat megkapó Shirin Ebadi könyve, a Szabadnak születtem egy olyan próbálkozás, ami a világviszonylatban jellemző homályt oszlatja el Iránnal és a térséggel kapcsolatban. És mindezt teszi egy jogász hideg precizitásával, valamint egy vérbeli újságíró lebilincselő tehetségével.

Könyvével Ebadi azt az elnyomás mértékét és tüneteit képes hihetetlen éleslátással megfogalmazni, amelyet talán egy európai ország sem élt át eddig. Iránban és a térség más országaiban a jelenleg is működő diktatórikus intézmények a társadalom tagjait (vallási előírásokra hivatkozva) nap mint nap terrorban és félelemben tartják. Ebadi és csapata, a Defenders of Human Rights Center-ben nem az intézményrendszer megdöntésén fáradoznak, hanem az emberi jogok maradéktalan betartatásán. 

A Közel-Kelet kapcsán legszembetűnőbb elnyomást a nők szenvedik el. A nő, aki lázadni mert című fejezetben tárgyalja hosszabban Ebadi az „Egymillió Aláírás kampány” esetét, amelyet két iráni nő kezdeményezett a diszkriminatív törvények ellen. Lényege nem Ahmadinadzsád hatalmának a megdöntése, hanem a jogalkotás liberálisabbá tétele, amely élhetőbb életet, mindennapokat teremthetett volna. Kifejezetten érdekes Shirin Ebadi meglátása a kezdeményezéssel kapcsolatban, ezt tanácsolja a szervezőknek: „Csak arra gondolok, hogy óvatosnak kell lenniük, és úgy kell irányítaniuk, hogy a legnagyobb vonzerőt fejtsék ki. Olyan erős kezdeményezésnek kell lennie, amelyet a hagyományos gondolkodású és vallású emberek ugyanúgy vonzónak éreznek, mint a világi személyek.” (74.). Talán ebben a figyelmeztetésben jelenik meg a legtisztábban az, hogy Irán helyzete mennyivel összetettebb, mint ahogy azt a modern európai vagy amerikai közvélekedés elképzelni tudja. A diktatúra ellen a társadalom egésze nem képes fellépni, hiszen az elégedetlenek is egymással tusakodnak, az ellenzék is rögtön két táborra szakad: a konzervatív vallásos és világi személyekre. Az „Egymillió Aláírás” volt az a kezdeményezés, amely (ha kis időre is, bár) képes volt egyensúlyt teremteni az ellenzéken belül. Éppen ezért a hatalom csírájában fojtotta el az egészet, érezve a helyzet komolyságát: „Mikor eljött a kampányindítás időpontja, a hatóságok megtagadták a nőktől a hivatalos engedélyt, hogy nyilvános helyen vagy gyülekezőteremben tartsanak gyűlést.” (76.); „Amit ez a kampány bebizonyított, az mélységesen zavaró volt a hatóságok számára (…) Ekkortájt kezdődtek a letartóztatások.” (77.). Bár a mozgalom maga a hatóságok beavatkozása révén teljesen összeomlott, „kisebb törvényes győzelmek” akadtak. Ezek a győzelmek európai szemmel megdöbbentőek: 2008-ban (sic!) a parlamentre gyakorolt nyomás által megváltoztak az örökösödési törvények, így elhunyt férjük tulajdonát az özvegyek és nem az állam kapta meg. Szintén ebben az éveben, 2008-ban a „Család védelme” iratból a 23-as és 25-ös törvénycikkely beiktatását sikerült megakadályozni, amely „a férfiakat feljogosította arra, hogy első feleségük beleegyezése nélkül továbbiakat vegyenek feleségül, és lehetővé tette volna, hogy ezek a nők adót fizessenek a férjük hozományának szánt ajándéka után” (79.). Ezek a dátumok és a hozzájuk kapcsolt intézkedések, még úgy is magukért beszélnek, ha nem vagyunk tisztában a Korán törvényeivel, mely Iránban jelenleg is a világi törvénykezés alapjául szolgál, annak minden idejétmúlt abszurditásával együtt.

A könyv hemzseg az ilyen és ehhez hasonló példáktól, melyeket kegyetlen pontossággal ír le a szerző. Ezek mellett (irodalmi perspektívából) nagyon figyelemreméltók azok a dialógusok, amik Shirin Ebadi, és az őt vagy egész családját megfigyelő kémek között zajlanak le. Ezek a párbeszédek a diktatúra diskurzusát mutatják meg, amiben az állam valamely megbízottja mint kérdező olyan fenyegetően egyszerű, már-már naiv kérdéseket tesz fel, amelyek banalitásukban gerjesztenek félelmet még Ebadiban is, akit a nemzetközi ismertsége miatt nem is mernek bántani.

Összességében a könyv tökéletes látlelet a mai Közel-Kelet állapotáról és egyben kegyetlen ábrázolása annak, hogy ismereteink e térséget illetően mennyire felületesek. Talán nem született még könyv, ami ennyire átfogó képet adott volna az iráni diktatúra működés-mechanizmusáról, mindenkinek kötelezőolvasmány, aki tovább akarja tágítani az ismereteit.

Shirin Ebadi: Szabadnak születtem

Libri Kiadó, 2017, 270 oldal

Írta: Nagy Balázs Péter