Budapest VIII. kerülete a maga nemében híres, mondhatni „világkerület”. Szinte nincs olyan magyar ember – de még talán Magyarországot ismerő külföldi se –, aki ne járt volna ott, vagy ne halott volna róla. Egy biztos: mindenkinek megvan a véleménye erről a különleges világról, Pál Dániel Levente pedig afféle „őslakosként” kalauzol minket végig a kapualjak és sikátorok útvesztőin.
Az Úr Nyolcadik Kerületének legnagyobb erénye, hogy nem próbálja meg a „Város és a Zóna” határát valamiféle ideális helyként feltüntetni, nem akar misztifikálni, sőt még a tabudöntögetéstől is elzárkózik. Megmutatni akar, amit csak lehet, a maga teljes valóságában. Igazságokat mond ki, nyersen, egyenesen, nem kímélve senkit és semmit. Súlyos társadalomkritika is ez egyben, de nem bírál, hagyja, hogy mi, olvasók lássunk a sorok közé, és nézzünk bele a nekünk tartott tükörbe.
Anekdotákat kapunk, hol három mondatot, hol hosszú oldalakat, mindegyiknek célja van, mindegyik egy másik oldalról közelít, de valamiképpen mégis összekapcsolódnak. Nők, férfiak, gyerekek, állatok életébe nyerhetünk bepillantást, az ottaniak egyszerű gondolkodásmódja rákényszeríti a szöveget is, hogy ne legyen cifra, harsány, a „nyóckeresek” egyenessége és szókimondása feljogosítja a szerzőt arra, hogy kimondja a kimondhatatlant.
Olyannyira sajátja a műnek ez a lecsupaszított egyszerűség, hogy azok az anekdoták, amik – tudatosan, vagy a véletlen folytán – valamiféle irodalmiságra törekednek, fennakadnak a hitelesség hálóján. Kizökkentenek a miliőből, és egy pillanatra az az érzésünk támad, hogy amit olvasunk, csupán a képzelet szüleménye. Márpedig pont attól erős mindegyik történet, hogy olyan igaz(nak hat), hogy akár a mellettünk ülő utas is mondhatná. Van is – nem egy – buszos novella(kezdemény), elcsípett félmondat, mindennapos életélmény, ami minden BKK-járatot valaha is érintett személy számára ismerős lehet.
Azonban annak ellenére, hogy a mű büszkén hirdeti, hogy egy olyan kerület életébe nyújt betekintést, ahol mindenféle vallású, bőrszínű, iskolázottságú ember megfordul, végső soron szórakoztatóbbnak tartja csak az „alsóbb” réteget górcső alá venni. Nem látunk éppen bukott, panaszkodó egyetemistát, ebédelni kiszaladt üzletembert, akinek a fehér inge sáros lett, mert lefröcskölte egy autó, csak stricik, kurvák, cigányok, rendőrök, hat általánost végzett fiatal nők vannak, és az őket boltban kiszolgáló, sokat látott eladók. Mindez nyilvánvalóan rendkívül színes látleletet ad, de mégsem teljes az összkép, mégsem teljesen igaz.
Persze, azért ne kérjük számon egy irodalmi művön a valóságtartalmat, mert hiszen lényegében nem egy szépen tálalt naplót tartunk a kezünkben, sőt némelyik történet az egyszerűsége ellenére is csupán egy misztifikált agyszülemény marad, de ezek a hullámvölgyek kikerülhetőek lettek volna, ha néhol beéri a szerző kevesebb jelzővel.
Az Úr Nyolcadik Kerülete azonban az apró buktatók ellenére fontos könyv, mert egy olyan világot hoz közelebb az olvasóhoz, amibe az ember átutazóként, vagy a média által csak minimális szinten lát bele, és bár a sztereotípiákat inkább erősíti, mintsem lerombolja, a motivációk érthetőbbé válnak általa.
Pál Dániel Levente: Az Úr nyolcadik kerülete
Athenaeum Kiadó, 2017, 320 oldal
Írta: Vass Antónia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése