Súgópéldány

Ezúttal is óriási érdeklődés mellett zajlott az immár hatodik alkalommal megrendezett Színházak Éjszakája, ahol 36 színház különleges – csak erre az alkalomra készült – programjai közül válogathattak az érdeklődők. Nem csupán a kisebb, alternatív társulatok csatlakoztak a kezdeményezéshez, hanem jelen voltak a hazai prózai és zenés színházi élet legmeghatározóbb teátrumai is.

Mivel lehetetlen ennyi helyen egyszerre ott lenni, így rövid mérlegelés után azt a koncepciót találtam ki, hogy elsősorban a szórakoztató – jelen esetben humoros, vicces – délutánt ígérő programokat célzom meg, és igyekszem különböző típusú előadásokat választani. Persze, a „célom, hogy jól érezzem magam” elve sokszor görcsösségbe fulladhat, ám szerencsére az előzetes regisztrációs rendszer – ami az elmúlt évektől eltérően ezúttal gördülékenyen működött – a segítségemre volt.

Tavaly egy véletlen folytán keveredtem a Dumaszínház Vers, mindegy kinek programjára, ami akkor is, és most is tökéletesen megalapozta a délutánt. A gagyibbnál gagyibb – és egyszersmind ismert – dalszövegek versként való reprezentálása önmagában is telitalálat, a humoristák (Andrássy Máté, Bánki Gergely, Csőre Gábor, Herczeg Adrienn, Janklovics Péter, Lengyel Tamás, Mogács Dániel, Rainer-Micsinyei Nóra, Stefanovics Angéla) pedig minden rendelkezésükre álló eszközt bevetettek, hogy jól szórakozzunk. Természetesen nem maradhatott ki az idei nyár slágere, a Despacito sem, amit magyar fordításban, dramatizálva hallgathattunk/nézhettünk meg.

Kicsit kapkodva ugyan, de még időben odaértem a következő helyszínre, az Ó utcában lévő Momentán Bázisra, ahol a Rögvest egyik előadása kezdődött. Bevallom, szégyenszemre nem régóta ismerem a csapatot, a tavalyi Művészetek Völgyében láttam először egy előadásukat, akkor egy kilenc részes szappanoperát impróztak, főcímmel, előzetessel, a sorozatokra jellemző klisékkel. Azóta bár azóta elvakult Momentán-rajongó vagyok, arcról azért még nem igazán tudom beazonosítani a játszókat. Ez azt eredményezte, hogy már érkezésemkor vicces (fura?) szituációba keveredtem. Beesve az ajtón, az ott álló, rikító narancssárga pólós férfihoz léptem eligazításért, akivel le is álltam csevegni egy kicsit, ha már megkérdezte, hogy melyik programról jöttem, és hova megyek tovább. Pár perccel később ugyanez az ember kilépett a színpadra. A játék tehát már az előtérben elkezdődött. A produkcióban most sem kellett csalódnom, rögtön a részesei is lettünk, az interaktivitás pedig az előadás végéig szerves része maradt az előadásnak. Sőt, nem csak a színészekkel, egymással is játszottunk, az egyik bemelegítő feladatnál például egy idegen lánnyal kerültem párba, akit akkor láttam először – így is lett két pontunk. Persze, aki még soha, semmilyen körülmények között nem találkozott Momentános előadással, láthatóan kissé feszengve vette az első köröket, hiszen, mint az elhangzott a felkonfban is: „itt senki sincs biztonságban”.

A rövid ráhangolódás után aztán egymást érték az improvizációs feladatok. Személyes kedvencem a kezdő negatív-pozitív történet volt (elkezdenek mesélni egy történetet, csengőszóra a következő folytatja, az első mindig valamilyen szempontból pozitív irányba tereli a történetet, míg a második mindig ennek ellenkezőjére törekszik), illetve az a játék, amit leginkább a Beugró Zsebszöveg játékára hasonlít, csak itt nem különböző jellemtípusokat váltogattak, hanem filmes műfajokat. Az előadás zárásaként természetesen nem maradhatott el a Momentán egyik jellegzetes számámak számító szerenád sem.

Mivel innen nem kellett sehova sem sietnem, hiszen a következő programomig még majdnem egy óra volt hátra, elsétáltam az Andrássy úton a Nagymező utcáig, körbenéztem az autómentes napon, és hallgattam a Broadway Fesztivál fellépőit. Mikor aztán érzékelhetően nagyobb lett a sor az általam kiválasztott következő programra, én is beálltam, a csöpörgő eső elől az előttem álló ernyője alá pozícionálva magam.

Az Operettszínház nézőtere szerencsére elég nagy – vagyis sok ember befér –, így nem kellett attól tartanom, hogy az egyébként reménytelenül hosszúnak látszó sort éppen előttem lezárják, én pedig kívül maradok. A tettetett aggodalom persze kiváló alkalmat ad a melletted álló megszólítására, hamarosan már egészen méretes kört alkottunk, és hamar elment a várakozással töltött idő. Igaz ugyan, hogy eléggé hátul álltam, mégis szuper helyem lett, a 10. sor közepére huppantam be. A műsor egyébként a Színe és fonákja „színe” része volt, vagyis amikor még hagyományos felállásban éneklik el a dalokat. Ennek ellenére a gála mégsem volt hagyományos, rengeteg újdonságot vittek bele, kifejezetten a Színházak Éjszakája előtt tisztelegve. Hallhattuk többek között a Chicago Cella tangóját „Operett-változatban”, vagy a Miss Saigon Szóló szaxofonját négyes felállásban, ahol Dolhai Attila is énekelt, a közönség legnagyobb örömére. A csaknem másfél órás műsor kevésbé volt vicces ugyan, mint az előbbi kettő, de a maga nemében nagyon is szórakoztató élmény volt, amit többek között a két konferansziénak – Peller Annának és Kerényi Miklós Máténak – köszönhettünk.

A program után még hallgattam pár percet a Broadway Fesztivál egyik utolsó blokkját, aztán elindultam a Katona József Színház felé. Félúton azonban megtorpantam, ugyanis belém hasított a felismerés, hogy elfáradtam. Tudok-e még figyelni úgy, ahogy a produkció megérdemelné? Tudom-e még élvezni, vagy csak azért megyek, mert ott virít a listán, hogy érdekel? Végül úgy döntöttem, hogy hazamegyek, és nem azért, mert nem volt kedvem a napot egy Ed Is On koncerttel zárni, sokkal inkább azért, mert ennyi jókedv, színvonalas produkció, amit idén láttam, éppen elég egy napra.

Írta: Vass Antónia

Fotók: Netta Bajrami Photography, Momentán Társulat