Súgópéldány

Meyerbeer A hugenották című, ötfelvonásos operájának premierje október 28-án volt az Erkel Színházban. Szikora János rendezte a darabot, amit utoljára 1931-ben lehetett itthon látni, a Reformáció 500. évfordulójának kapcsán azonban ismét megtekinthető. Valois Margitot Rőser Orsolya Hajnalka alakította, vele beszélgettem A hugenottákról.

Hogyan készültél erre a darabra?

Őszintén szólva, a szokásosnál eggyel nehezebben. Nyár végén elkezdődtek a Bánk bán próbák, majd ősszel az előadások, és még volt két Donizetti-darabom is. A Hugenották hangilag másféle igényeket támaszt, mint az említett szerepek, így azokkal párhuzamosan nem tudtam beénekelni a szólamot. Hogy érhető legyek: a tanulási folyamatnak csak egy része az, hogy elsajátítsd a dallamot és a szöveget, de azt a torkodnak, az egész éneklő „berendezésnek” is meg kell tanulnia, be kell gyakorolnia, hogy mire elkezdődnek a színpadi próbák, addigra már ne az énektechnikai nehézségekkel, vagy esetleg még a szövegproblémákkal kelljen küzdened. Erre a legjobb az énekórán kívül az egyéni korrepetíció egy zongorakísérővel, aki segít és tanít, valamint az úgynevezett együttespróbák a darab karmesterével és a partnerekkel. Nos, ezek jelentős részén, főként a fent említettek miatt, nem tudtam résztvenni. De mint mindig, az ember megnézi a történetet, ki ő, melyik korban járunk, mit gondolt róla a szerző. Ami ilyenkor fellelhető, azt én általában el szoktam olvasni. Felvételeket viszont nagyon ritkán hallgatok meg előre, csak ha már teljesen kész vagyok a szereppel – és akkor is csak kíváncsiságból egyet-egyet. Nyelvi szempontból is nehéz ez a darab, főleg ha valaki nem beszél franciául. Sok a recitativo, sűrű a szöveg, másrészt nem igazán ismert a zene, nincs benne annyira a fülünkben. Törekszem arra, hogy az a nyelv, amin énekelek, a lehető legközelebb álljon az anyanyelvi szinthez. Ezért el szoktam menni az adott nyelvű ország Nagykövetségére, hogy így tökéletesítsem a kiejtést. Érdekes, de gyakran még az éneklésben is tudnak segíteni, hiszen máshogy kell kiejteni a hétköznapi beszédben egy-egy szót, mint énekelve. Most annyival könnyebb helyzetben voltam, hogy francia műfordító apósom vette át velem a szöveget szigorúan, szóról-szóra, így abban is biztos lehettem, hogy helyesen értem, amit én, illetve a partnerek mondanak. A színészi játékban odafigyelek arra, hogy az adott korban élő szereplő hogy viselkedett. Hogyan hajolt meg, hogyan tartotta a kezét, milyen volt a tartása, hogyan kommunikált a környezetével. Itt van konkrét kor (az 1500-as évek), tehát utána lehetett nézni, hogy milyen szokások voltak érvényben. A szerep is történelmi személyt formáz meg, még ha nem is hitelesen, de filmek, regények, festmények őrzik alakját… Szeretek odafigyelni a részletekre és apróságokra, igyekszem beleépíteni a játékomba azokat.

Mennyit tudtál magadból beletenni Margit szerepébe?

Úgy érzem, kicsit be van határolva maga a szerep. Bár Margit a darab – úgymond – „sztárszerepe”, ha azt mondják: A hugenották, akkor Margit az első, aki eszébe jut az embereknek. Talán azért, mert a darab sok-sok szerepe közül ez a legmutatósabb, legérdekesebb.  Leginkább nagy szopránok jutalomjátékának tekintik, főként akkor szokták elővenni a művet, amikor egy-egy hatalmas egyéniséget ünnepelhetnek vele (például Dame Joan Sutherland, aki ezzel búcsúzott Sidney-ben a színpadtól). Nálunk más a helyzet, a Reformáció 500. évfordulója tiszteletére játszottuk, de rendkívül büszke vagyok rá, hogy Kolonits Klára mellett rám esett a választás, én is megformálhattam Valois Margitot.  Voltaképpen nem nagy az anyag, az igazi énekelni való a második felvonásra koncentrálódik, oda viszont besűrített a szerző kétoperányi szólamot, a harmadikban ugyan még van egy recitativo és egy nagy együttes, de az az előzőek után már csak levezetés. Eltelik egy bő félóra, mire színpadra kerülsz, és van rá egy felvonásod, hogy valami emlékezeteset alkoss, ráadásul egy komoly technikai nehézségeket támasztó szólam eléneklésével. Erre komolyan készülni kell, egész másfajta koncentráció, időzítés szükséges, mint egy hagyományosnak mondható szerep esetében. Hogy mennyire vagyok benne én magam? Nem is tudom. Őszintén szólva, közel állnak hozzám ezek, az úgynevezett primadonna-szerepek, és bár alacsony vagyok, ilyenkor képes vagyok 10-15 centit nőni, szeretek királynő lenni a színpadon, egy jó ruha, a tartás, egy-egy gesztus, vagy pillantás. Bevallom, élvezem.

Említetted, hogy a karakter kialakításakor mindig utánanézel az adott kornak és szokásoknak, azonban az is befolyásoló tényező lehet, amit a díszlet- és jelmeztervező a színpadra álmodik. A mostani jelmezek visszaidézik a kort, amibe Margitot képzelted?

A jelmezek gyönyörűek, Kovács Yvette Alida munkái, öröm bennük játszani, de már csak a folyosón végigmenni is. Meghatározott színek mentén képzelték el a darabot: fekete, fehér és ezek árnyalatai. A katolikusokra fehér, arany, bronz színvilág a jellemző, míg a fekete és ezüst a hugenották színe. A darab korához hű öltözékben vagyunk, nagy gallérokkal, fűzőben, abroncsos szoknyában. Egy nő teljesen megváltozik, amikor ilyen ruhát vesz fel, hiszen még a fejünket is máshogy kell benne tartani, másképp megyünk benne és ülünk le. Horesnyi Balázs díszletei egyszerűek, jól variálhatók, kiválóan osztják a teret. Minden felvonásnak van egy meghatározó szava (pl. Ámor, Remény, Irgalom), amelyek hatalmas, mozgatható betűk formájában jelennek meg a színpadon. Érdekes módon épp a jelmez és díszlet találkozása okoz nekem az előadás során egy apróbb nehézséget: át kell bújnom két betű között, átlépve az egyik alját. Normális esetben ezzel nem lehetne semmi gond, hiszen ez csak 20-25 cm-es magasságot jelent. De a hatalmas, széles szoknyámban, szűk helyen, kacéran megmutatni a bokámat, ami abban a korban szinte bűnnek számított, majd gyorsan visszahúzódni a díszletelem mögé, aztán úgy átlépni azt, hogy a ruha se akadjon be, és én se bukjak át a betűn, kihívás. Közben persze megtartva királynői tartásomat, jó kis magasságokat is kell énekelnem, szóval van mire odafigyelni.

Mindamellett, hogy a ruha „más emberré” tesz, A hugenották nyomasztó, tragikus mű. Egy ilyen előadás után mit érez a művész, te mit érzel?

Nagyon „átélős” vagyok, rettenetesen meg tud viselni egy-egy tragikus sors, akár játszom, akár csak nézem, legyen az színház, vagy akár film. Ha én lennék Valentine, akkor valószínűleg belehalnék érzelmileg a darabba. Margittal ilyen szempontból szerencsém van, végülis nem vele történik meg a közvetlen tragédia, az ő igazi bukása abban áll, hogy nem tudja azt megakadályozni. A történet sok szálon fut, nem mindig tiszta és érthető a cselekmény. Főleg, ha valaki véletlenül ismeri a Szent Bertalan-éj valós történetét, a szereplők valódi kilétét, sorsát. Sok minden befolyásolta a librettó ilyesfajta összekuszálódását (a cenzúra, a többszöri átírás, furcsa módon a szerző rendelkezésére álló túl sok idő, és persze a művészi szabadság). A dramaturggal sokat beszélgettem arról, hogy mi miért történik. Egy biztos: még ha a történet elég bonyolult is, a zene gyönyörű és mindenki számára élvezhető, könnyen befogadható. De az is igaz, hogy a francia nagyopera egy olyan stílus, amelyet valaki vagy nagyon szeret, vagy nagyon utál, a középutat nem látom benne. Bár már az is szép, hogy ennek a francia műfajnak a legnagyobb mestere egy német származású komponista. Összefoglalva: azt hiszem, ez a végletek műve!

Készítette: Kovács Alexandra

Fotók: Csibi Szilvia, Nagy Attila / opera.hu