Fodrászollós gyilkos

A Centrál Színházban október 20-án mutatták be Paul Portner Hajmeresztő című darabját, amely még számos alkalommal megtekinthető ebben az évadban. A krimit és vígjátékot ötvöző darab minden momentuma érdekes volt, folyamatos odafigyelést igényelt a nézőtől, sőt valódi aktivitást is, hiszen nekünk kellett kitalálni, hogy ki lehet a gyilkos.


Egy átlagosnak mondható fodrászszalonban játszódik a történet, ami már a nézők helyfoglalása közben elkezdődik. Hangosan szól a zene, a szereplők pedig némaszereplőkként teszik a dolgukat: hajat vágnak, várakoznak. Ahogy a zene elhalkul, és a nézőtér elsötétedik, a színpadon lévők beszélgetésbe kezdenek, és néhány perc után olyan érzésünk van, mintha mi is a szalonban ülnénk.

Tony (Rada Bálint) mindennel foglalkozik, csak éppen a munkájával nem, többek között musical részleteket ad elő; Barbara Mrs. Schubertet várja, majd nekilát a munkának. Aztán megszólal a zongoraszó; a munkás (egyébként nyomozó, Nick Rosetti) figyelmesen hallgatja a többiek véleményét a házban lakó művésznőről, majd távozik a szalonból. Ezután kis felfordulás következik: Tony felszalad a lakásába a gulyáshoz, Mr. Lawrence a kocsijához megy és véres kézzel tér vissza, Barbara pedig a szemetet viszi ki és ő hozza a hírt: Isabel Czerny, a zongoraművésznő halott.


Megérkezik Nick Rosetti felügyelő és társa Mikey (Janicsek Péter), akik elkezdik a nyomozást. Kiderül, hogy Czernyt egy fodrászollóval szúrták nyakon. A gyilkos pedig, mivel ők figyelték a házat kívülről, csak olyan lehet, aki most is az üzletben van: Tony, Barbara, Mr. Lawrence vagy Mrs. Schubert. Rosetti a közönség segítségét kéri az események rekonstruálásakor, így a darabot nagy vonalakban eljátsszák az elejétől kezdve – ahol valaki sumákolna és mást tenne ahelyett, amit kell, a közönség közbeszól. Erre szükség van, hiszen szándékosan csinálnak néha mást a szereplők, ezzel is irányítva a nézőket, hogy alaposan figyeljék a színpadon történteket, másrészt, hogy segítsék a nyomozók munkáját, akik nem voltak a szalonban végig. Ezek után redukálódik a gyanúsítottak száma: Mrs. Schubert nem hagyta el a helyiséget, sőt kiderül a gyilkosság időpontja is, amikor ő még nem volt a házban.


Az előadás szünetében az előtérben a felügyelővel beszélhettünk, kérdezhettük őt és tanácsot adhattunk. Simon Kornél nem esett ki a szerepéből, természetesen mindent felírt a noteszába, hogy aztán a második felvonásban felhasználja ezeket az információkat és továbbgördíthessük együtt a szálakat, hogy fény derüljön arra, ki lehet a gyilkos. Megjegyezném, hogy mind a felügyelő, mind a nyomozó nagyon felkészültek voltak, és a legváratlanabb kérdésre is rezzenéstelenül, improvizálva és elfogadható válasszal tudtak felelni. A többi szereplő hasonlóképp kiemelhető, hiszen volt, hogy konkrétan nekik címeztek kérdést, amire ott és akkor felelniük kellett – megtartva az eredeti történet keretét, mégis valahogy továbbszőni.

Számomra a Tonyt alakító Rada Bálint alakítása volt a legmeghatározóbb. Alapvetően a szereplő karaktere is megkívánta, hogy feltűnő legyen, és mindig beszéljen valamiről, mindenről tudjon. Ezek a tulajdonságok Rada Bálint alakításában megjelentek; ahol ideges volt, ott torkaszakadtából kiabált és őrjöngött, a seprűnyéllel ütötte a csövet, míg azoknál a részeknél, ahol álmodozott vagy a macskáiról beszélt, egy sokkal szolidabb fiú jelent meg. 

Mrs. Schubert (Borbás Gabi) jelleme talán a legkomikusabb az egész darab során, amihez egy spontán helyzet is társult, karöltve az improvizációs jelleggel; az egyik, nézőtől feltett kérdésre válaszolt, ám ebbe kicsit belezavarodott, amin ő jót nevetett és a közönség is megmosolyogta.


A viszonyt folytató páros szerepébe Pálfi Kata és Vári-Kovács Péter kerültek, akik a karakterük jellegéből adódóan nem tűntek szimpatikusnak, azonban játékuk dicséretre méltó – habár, Pálfi Kata néha a rögtönzött jeleneteknél mintha kicsit gyengébben teljesített volna, mint a többiek.

A cselekmény kissé lassan bontakozik ki, ám így jobban felfedezhetjük az eleinte elhallgatott esetleg elferdített érzéseket és gondolatokat. Például Barbaráról azt hittük, hogy kedvelte a zongoraművésznőt, de időközben kiderül, hogy ez nem teljesen van így; a kedves, bohókás, szórakozott Tonyból előbújik az elnyomott, agresszív énje, ahogy meghallja a zongoraszót és nem bírja magát kontrollálni.

Az elején félő volt, hogy az interaktivitás nem fog-e a darab rovására menni, de örömmel tapasztaltam, hogy a színészek helytállásának és koncentrációjának, valamint a közönség aktív részvételének köszönhetően megmaradt az interaktív előadás egy igazi színházi előadásnak, hatalmas élményt adva a nézőnek annak ellenére, hogy nem kellett csendben ülnie végig, mint egy hagyományos estén.

Írta: Kovács Alexandra
Fotók: Horváth Judit

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts