Háború. Alkohol. Szenvedés. Kurvák. Fájdalom. Fegyverek. Lélek. Címszavakra leegyszerűsítve így is bemutathatnám Jászberényi Sándor, Libri irodalmi díjas novelláskötetét, A lélek legszebb éjszakáját. De ez nem fedné a valóságot, és a lényegre törő, szikár stílust inkább meghagyom a szerzőnek.
Jászberényi novellái aktuálisak és valóságosak. A Közel-Keleten, illetve Afrikában zajló pokolról ír, amit haditudósítóként első kézből ismer. De Jászberényi novellái időtlenek és elvontak is. Mert a valóság borzalma mögött felvillantja az emberi lét örök szenvedésének tragédiáját is. Jászberényit sokan Hemingwayhez hasonlítják. Teszik ezt teljes joggal. Témái és írásmódja igen közeli rokonságban áll a nagy előddel. És ugyanúgy rendelkezik egy megfoghatatlan többlettel, a kemény, kopár felszín alatt megbúvó életteli lüktetéssel, mint Hemingway.
A kötet novellái lazán kapcsolódnak egymáshoz, a közös pont az elbeszélő személye, Jászberényi alteregója, Maros Dániel. A férfiról annyit tudunk meg, hogy van egy fia, a felesége elhagyta, ő pedig (az íróhoz hasonlóan) haditudósítóként járja a legdurvább háborús övezeteket. Krónikus alvászavarát alkohollal, drogokkal és prostikkal próbálja gyógyítani, de a lélek legmélyebb sebeit a mocsok és a kábulat nem képes beforrasztani. Pedig Marosinak ez taktikája. A pokol legmélyére akar térni, a végsőkig szeretne aljasodni, mert ott, az út túloldalán várja a megváltást. De csak még több szenvedést talál. Maros Dániel pokoljárása végén nem nyeri el a feloldozást, nem tisztul meg, nem magasztosul fel. Nincs megnyugtató lezárás, habár az utolsó írásban mintha felcsillanna egy szemernyi remény (de az se közvetlenül Maros, hanem a fia számára), ám végső soron a novellákból csak egy megtört ember bukástörténete rajzolódik ki előttünk.
Jászberényi kötetének vitathatatlan erőssége, hogy írásai önmagukban is megállják a helyüket, egyenként is élvezhetőek, mind kerek egészet alkot. Ez tudatos írói koncepció, Jászberényi több interjúban kitért arra, hogy ő a klasszikus történetmesélés híve, a posztmodern, az irodalmi kísérletezéssel tele van a hócipője (hogy ilyen bájos eufemizmussal éljek). A lélek legszebb éjszakájában történeteket olvashatunk. Vagy inkább sztorikat. Átgondolt, gondosan szerkesztett, gyönyörű egyszerűséggel megírt sztorikat. A jó mesélőnek nincs szüksége sok körítésre, nem magyarázza túl, amit el akar mondani. És Jászberényi jó mesélő. Sallangmentes, lecsupaszított stílusával olyan atmoszférát képes teremteni, amit más több oldalnyi leírással se tudna. Írásainak tapintható, harapható a hangulata. Olvasás közben viszketni kezd a hátunk az izzadságtól és a homoktól, érezzük a vér és a whisky izét a szánkban és égni kezd a szemünk a kialvatlanságtól és a hallucinációkból retinánkra égett tébolyult képektől. Ha egyszer elkap a Jászberényi-érzés, akkor az csak akkor ereszt, ha erőszakkal tépjük ki magunkat fojtogató öleléséből.
Ki lehetne emelni a kötetből csúcspontokat (Megölni egy arabot, Dögevő, A lélek legszebb éjszakája, vagy személyes kedvencem a Vigyen el az ördög, a nyitónovella) és kevésbé jól sikerült írásokat is. De nem teszem, mert inkább azt javaslom mindenkinek, hogy olvasson el egy véletlenszerűen kiválasztott novellát a kötetből, és ha tetszett, azonnal vegye meg a könyvet, mert garantáltan magával rántja majd az egész. Ha pedig az az egy sem tetszett, akkor valószínűleg a többi sem fog. Akkor meg felejtse el.
Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája
Kalligram Kiadó, 2016, 256 oldal
Írta: Böszörményi Márton
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése