SÚGÓ+ – Önismereti tréning

A 20. század közepe óta hivatalosan is tudjuk, hogy az emberi kultúra, az egyéni és csoportidentitás, a történelem, egyáltalán maga a létezés elbeszélésekben ragadható meg. Az ember folyamatosan elmesél és mesét hallgat, és ezekből az elmondott és meg/kihallgatott mesékből próbálja összetenni önmagát, a világnézetét, egyéni látásmódját.

Zhang Jiajia ezt viszi színre az Olyan átlagos embert szeretnék, mint te című elbeszéléskötetében. Egyszerű, hétköznapi, mondhatni átlagos történeteken keresztül próbálja felépíteni önmagát, úgy hogy közben valamiféle életbölcsesség levonására is törekszik az egyes történetek végén. Mégis, a mi nyugati történeti tudatunk rendszerét tökéletesen visszaadja – lehet az ő keleti történeti szemléletmódjukat is, nem tudhatom, hiszen nincs rálátásom. A kötet történetei arra törekszenek, hogy kirajzolódjon belőlük egy nagy egész, a szereplőként megjelenő Zhang élete, gondolkodása, világlátása; mégis élet törésekkel hullik darabokra folyamatosan és képtelen összeállni egy nagy narratívává. A szereplők és helyszínek vissza-visszatérnek, a könyv második felében néhányukra már ismerősként mosolygunk rá, mégis, semmit sem veszítenénk egy bensőségesnek vélt mosolyon kívül, ha a korábbi történeteket nem ismerjük. Bár a fülszövegben maga Jiajia biztat arra, hogy „Csak nyisd ki az egyik fejezetnél, és kezdj olvasni!” (7.), én magam ebből a szempontból eléggé konzervatívnak mondható vagyok, ezért szigorú arccal végigolvastam első betűtől az utolsóig, szépen sorban, nem csak úgy akárhol nyitogatva. Viszont ebből is látszik, hogy maga a szerző sem törekszik, legalábbis nem nyíltan, az egység látszatának keltésére. Esti mesének titulálja szövegeit, funkcionális esti meséknek, hiszen az Előszó tanúsága szerint a könyv szövegei arra szolgálnak, hogy erőt adjanak az önmagunkkal történő szembenézéshez.

Jiajia úgy próbál szembenézni önmagával, hogy meghallgatja mások történeteit, illetve elmesél néhányat, ugyancsak másokról. Önmagáról szóló mesét ritkán látunk, akkor is inkább eltávolítja önmagát a történet szereplőjétől, egyes szám harmadik személyben fogalmaz, a külső szemlélő megteremtésének céljából. Luhmann mondja egy tanulmányában a modern emberről, hogy az akkor válik moderné, ha képes önmaga megfigyelését a megfigyelés tárgyává tenni, azt hiszem ezt, vagy valami ilyesmit próbál a távolítással színre vinni Zhang is.

Érdekes történetek Jiajia meséi. Nem akarnak többek lenni önmaguknál. Átlagosak. És átlagosan is beszélnek átlagos dolgokról. Nem hazudtolja meg a címet, ami nem mellesleg az egyik mese egyik mondata. Kortárs irodalomban nem erre van szoktatva a magyar olvasó. Egyszerű szavakkal és mondatokkal egyszerű történeteket olvashatunk, ahol nincs a szavak mögött megfejtve AZ élet, vagy ha mégis van egy-egy kimutatás, összekacsintás, akkor ezt a kacsintást még érzékeljük, de hogy mi van mögötte, a – szerintem – kulturális különbségek okán, fogalmunk sincs; de ez lehet csupán az én tájékozatlanságom is. A szövegek végén pedig mindig olvashatunk néhány mondatnyi szentenciaszerű mély megfejtést az élet mibenlétéről, amelyek rögtön eszünkbe is juttatnak néhány hasonló hangvételű szöveget és megfejtőt. És mindez mégsem kelti az erőltetettség érzését, nem lesz kínos és unalmassá sem válik – csak néha, de annak nem ez az oka, csupán az egyéni ízlés.

Zhang végig kiszól az olvasóhoz, barátságos hangon, egyes szám első személyben szólítja meg és mondja el neki, hogy igen, az élet ilyen, nem mindig szép, de minden igazán szépet megelőz valami nagyon rossz; úgy is mondhatnánk, hogy az esőt mindig szivárvány követi, de ezt tényleg csak mi mondhatnánk, Jiajia nem mondja, legalábbis nem így.

És végül azt is belátja, hogy tulajdonképpen valójában nem tud segíteni senkin a történeteivel, csak történeteket tud írni, amelyek talán megmosolyogtatják olvasóikat.

Zhang Jiajia: Olyan átlagos embert szeretnék, mint te
Jelenkor Kiadó, 2017, 472 oldal

Írta: Brok Bernadett

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts