SÚGÓ+ – Van benne valami fájdalmasan érdekes

Harmadik alkalommal rendezték meg ősszel a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásárt. Itt számos frissen megjelent kötet bemutatójára került sor, ezek közé tartozik A bilincs a szabadság legyen című könyv, mely Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezését tartalmazza. A kötetnek egy rendhagyó könyvbemutatót rendeztek a Margó Fesztivál utolsó napján.


A Margó 2011-ben a Könyvhét alfesztiváljaként kezdett, azóta számos programja indult önálló útra (pl. Éjszaka a múzeumban, Rájátszás). Idén október 19. és 22. között többféle program (előadás, dedikálás, koncert stb.) színhelye volt a Margó, a vásáron pedig kedvezményes könyvvásárlásra nyílt lehetőség, mely már önmagában vonzóvá teszi az eseményt egy olvasást kedvelő ember számára.

Borongós őszi idő van, ahogy a Margó felé battyogok. A fesztivál helyszíne a Tesla, ahol a különböző programok e különös és barátságos térnek a részein zajlanak. Sok-sok lépcső, kiragasztott nyilak, mi merre van/lesz. A könyvvásár a Loftban, egy hatalmas terem, mindenfelé standok, polcok és temérdek könyv. Az egész hely a Margó színeiben díszeleg, minden sárga és fekete (néha még kicsit piros, kicsit zöld). Ami azonnal megkapó, az a rengeteg fotel. Hívnak, hogy ülj le, olvass, maradj. Végigsétálok a standok mellett, teszek egy kört, a végén jutok a Jelenkor felirathoz, ahol célirányosan leveszem a polcról A bilincs a szabadság legyen piszkossárga kötetét. Körülöttem nézelődők, a polc-félkör közepén babzsákfotelek. Örülök a vásár kedvezményének, és miközben fizetek, megérkezik a standhoz két férfi, egyik hozta a másikat, ő fog itt dedikálni. Leülnek a forróital-pult elé, semmi elkerítés, mindenki nyitott. Még korán van, de felsétálok a Teátrumhoz, ahol a Mészöly-Polcz előadás lesz. Az előtérben könyvek vannak szálakra aggatva a kivetítő mellett. Fölöttük vastag felirat, a Margó-díj átadását hirdeti (ezt egyébként Szöllősi Mátyás kapta a Váltóáram című könyvért). Leülök a műfűre egy párnára és lapozgatni kezdem a levelezés-kiadást.


A bilincs a szabadság legyen Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezését tartalmazza 1948 és 1997 között. A levelek mellett számos információ található, egyrészt a jegyzetek igazítják el az olvasót a házaspár írásában, de olvashatók az íróeszközre, helyszínekre vonatkozó szögletes zárójeles megjegyzések, a nyolcszáz oldalnyi szöveget pedig képek kísérik – levelekről, kapcsolódó részletekről, főként pedig a két főszereplőről.

A végén kezdem. A tartalomjegyzéknél először, utána a levelezés végén. A kötetben utolsó, 744-es számú levéllel, emellett bal oldalt ott a kép a céduláról, alatta pedig egy fotó „Polcz Alaine és Mészöly Miklós 2000-ben Kisorosziban” aláírással. „Elmentem – látszik / Vissza fogok jönni – nem látszik” – Polcz Alaine Mészöly Miklósnak. Ez a levél valójában nem az utolsó, csak itt az, hiszen függelékben szerepel, a beazonosíthatatlanok között. De idézem, mert az előadásban is idézni fogják, ott is utolsónak. A levelek közötti lapozgatás után Nádas Péter esszéjét kezdem olvasni, mely a levelek közlése után következik. Bármi jő. Emléklapok halott barátaimról.

Ez az esszé a könyvtől függetlenül roppant érdekes olvasmány. Két emberről szól, meg a róluk beszélőről és egyszerre sok minden és mindenki másról. „Miklós soha nem gondolta volna, hogy Alaine nélkül tudna élni, s Alaine elhagyhatná őt. Tegyük hozzá, hogy a nagy találkozásokban, mint amilyen az övéké volt, mindig van valami a végzetesből. Még ha tényleg kivételesen nagy adomány is egy ilyen nagy emberi találkozás. Sokan élnek a földön páros kapcsolatban, mégis igen keveseknek adatik meg a nagy találkozás. Nem tudjuk, hogy ez kinek vagy minek az érdeme, adománya, és miként lehet valakinek mégis a hendikepje. De sorsszerű első éveitől eltekintve kétségtelen, hogy Miklós folyamatosan olyan helyzeteket teremtett, amelyekkel Alaine-t egy mindennél fájdalmasabb döntésre kényszerítette. Menekülésre.” Ezt a 858. oldal alján olvasom, miközben akarva-akaratlanul elkapom a mellettem lévők beszélgetését. Egyikük megvette a kötetet, de ebookon, mert már sok könyv van, ez milyen nagy és hosszú, és no lám, van, aki már a végénél tart. Rájövök, hogy rólam beszél. Komolynak vélem a megjegyzését, elgondolkodtat. Azt feltételezem, hogy ő egészen másképp néz erre a könyvre, és másképp tud hozzányúlni, mint én: ő regénynek látja, amit az elején kezdve, szépen sorban olvas majd. Én pedig lapozgatok, és most a végén vagyok, az esszénél, igen, de valójában nagyon is az elején. Kicsit később rá kell jönnöm, hogy ezzel nem csak én lehettem így, a látott bemutató is számos részletet, arányosan sokat tartalmazott a Nádas-esszéből. Ekkor azon töprengek, mennyire nehéz viszonyulni ehhez a könyvhöz.


Mikor elfoglalom a székemet a Teátrumban, ahol hamarosan kezdetét veszi a beharangozott program, három üres szék áll a pódiumon, középen egy postaláda. Nagy Boglárka, a kötet szerkesztője nyitja meg az eseményt. A könyvet egyszerre családregénynek, szerelmes regénynek és levélregénynek nevezi, a magyar irodalom két nagy alakjának történeteként határozza meg. (Itt a szintén általa írt utószóból is idéznem kell: „A házaspár levelezése, a műfaj természeténél fogva, egyfelől kettejük személyes történetét rajzolja ki, másfelől mivel mindkét levélíró megkerülhetetlen alakja a magyar szellemi életnek, és leveleikben gyakran beszélgetnek a korszak meghatározó eseményeiről, politikai és kulturális szereplőiről [Aczél Györgytől Pozsgay Imréig, Nemes Nagy Ágnestől Nádas Péterig, Csoóri Sándortól Soros Györgyig], mikrotörténeti kordokumentumként is olvasható.”) Különös hatást kelt, ahogy bejelenti a rendhagyó könyvbemutatót, utal a már itt nem lévő szerzőkre, közben az üres székek előtt áll. De nem egy szimbolikus szellemidézésnek leszünk tanúi, hanem a Kortalan Kortárs produkciójának. Három színésznő, Fodor Annamária, Herczeg Adrienn és Járó Zsuzsa különböző (főleg a mostani könyvből származó) Mészöly és Polcz szövegekből összegyúrt előadását láthatjuk. A színészek felváltva olvasnak, mondanak el szövegeket, veszik ki azokat a középen található postaládából. A levelek érkezését egy szájharmónika jelzi. Nem ez az egyetlen hangeffektus azonban, számos más dal (akár a szövegekből kibomolva) épül be az előadásba. A produkció része a pódium melletti kivetítő, ahol több bejátszás pereg le: egyrészt képek a szerzőkről, alatta kortársak véleményei, hozzájuk kötődő történetei, megjegyzései hangzanak el. A gyerek-motívum sok szempontból fontossá válik. Az egyik bejátszás Polcz Alaine egy beteg gyerekről szóló történetét közvetíti. Gyerekdalokat hallunk, „Virágéknál ég a világ…” – énekli Járó Zsuzsa. Megrázó pillanat, amikor Fodor Annamária egy barbie baba dobozát veszi elő. Kiveszi a játékot, levetkőzteti, a baba fejét is leveszi. Eközben Polcz Alaine Asszony a fronton című művének részletét mondja el, azt a részt, ahol a megerőszakolásról és a gerinc eltörésének módjáról van szó. A testtartást a baba (vagy ami maradt belőle) illusztrálja. A már említett, 744. levél sorai után a kivetítőn egy animációt látunk, miközben gyerekek éneklik a Tavaszi szélt. Az egymásra találás és az idealizált boldogság képei, ahol az emberpár fölé száll a madárpár, mindkettőjüknél egy-egy pólyás (ember és madár!) babával. Ez már kissé túlzó.


Arra gondolok, hogy ebben az egészben van valami fájdalmasan érdekes. Az előadásban elhangzó szövegek, ahogy maga a kötet is, gyakran nagyon megrázó. Mégis olvassuk és hallgatjuk őket. Próbáljuk értelmezni regényként, egy kapcsolat történeteként. Nagy Boglárka is utalt köszöntésében a megjelent kötetet övező visszajelzésekre, a Kortalan Kortárs pedig néhányat beemelt a produkciójába. Mert kétségtelenül eljuthatunk olyan nehéz kérdésekhez, hogy van-e jogunk két ember magánéletében vájkálni, olvasni a csak másiknak szóló leveleket, még akkor is, hogyha tudjuk, hogy direkt megőrizték őket? Egyáltalán szépirodalom-e ez a könyv? Valóban a szövegek miatt olvassuk? Vagy miért olvassuk? A szereplők miatt, mert „értelmiségi-celebeknek” tartjuk őket? Érdekel, milyen lehetett egy ilyen megcsalásokkal, az elhagyás és menekülés gondolatával terhes (?) kapcsolat? „A levelezésük azonban nem szolgál botrányokkal, ezzel szemben mintegy regénnyé formálja két önmagával és egymással szemben is mélyen reflektív, analitikus és intellektuális igényű ember viszonyának alakulását.” – idézem ismét a kötet utószavából. Talán éppen emiatt érdekel minket, és akarjuk olvasni vagy éppen kimondottan nem-olvasni, mert valami zavar vele kapcsolatban. Hogyha valami zavar, akkor az kétségtelenül érdekel is, megfejteni, itt most: olvasni akarjuk. Engem például az a második, súlyos határozott névelő zavar a címben. A bilincs a szabadság legyen. (A kötetcím egyébként Mészöly Miklós egyik leveléből származik.) A szabadsággal összekapcsolódva különösen zavaró lesz a határozott névelő és a megfoghatatlan fogalom kapcsolata. Hazafelé, ahogy a Teslától sétálok, már esik az eső. És az ernyőm alatt valahogy (még?) nem tudom, hogyan fogjam ezt a vaskos, súlyos könyvet.

Írta: Fazekas Júlia
Fotók: Jelenkor Kiadó/Németh Dániel

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts