SÚGÓ+ – Vasútvonalak fogságában

Néhány évvel ezelőtt megrendítő, ugyanakkor szenzációs történet járta be a világsajtót: az Indiából adoptált Saroo Brierley 25 év elteltével megtalálta biológiai szüleit. A hír először csupán Ausztráliában (ahol felnőtt), és Indiában terjedt el, a Nicole Kidman nevével is fémjelzett film, illetve a sikeressé vált könyv hatására azonban Európába is eljutott, 2017-től pedig az Athenaeum Kiadó jóvoltából Oroszlán címmel magyarul is olvasható.

A regény nem más, mint egy visszaemlékezés a kutatás éveire, halványodó emlékmorzsák rögzítése az örökkévalóság számára és egy felemelő találkozás napjai. A könyv nem árul zsákbamacskát, az első pillanattól tudvalevő, hogy Saroo megtalálja a szülővárosát, már az alaphelyzet is Khandwába, pontosabban annak szegénynegyedébe, Ganesh Talai egyik utcájába repít minket, ahol az immár felnőtt Saroo kétségbeesetten próbálja megtalálni üresen álló régi otthonának lakóit. Ám amikor a tényleges segítség megérkezik, flashbackszerűen visszatérünk a múltba, ahhoz a végzetes éjszakához, amikor minden megváltozott.

A történet innentől kezdve csaknem végig lineárisan halad, így egyenesen követhetjük végig a vonatra szállás, elveszés folyamatát, és azt, ahogyan egy kisfiú, próbálva életben maradni, a maga tudatlan mivoltában, talpraesettebb lesz, mint sok felnőtt. Ám ahogyan a sorsot kísérti – többek között a vonatra vissza-visszaszállással, vagy a folyóban fürdéssel –, egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy előbb-utóbb árvaházba kerül, vagy éhen hal az utcán. Valódi izgalmat azonban ez nem hozhat, hiszen – visszaemlékezés lévén – tudjuk, hogy az utóbbi teljesen kizárt, Saroo életben marad, és később sikeres ember lesz.

A történet, talán pont emiatt, kétségtelenül legmeghatóbb jelenete az Ausztráliába érkezés pillanata. Annak ellenére válik ez lényegében az egész regény csúcspontjává, hogy előtte számos erőszakos, életveszélyes helyzetről, státuszharcról olvashatunk.

A másik ok, amiért nem találunk ennél érzékletesebb pillanatot, a megfogalmazásban rejlik. Ugyanis akármennyire szép és megrendítő a történet – mert tényleg az –, nem párosul hozzá jól megírtság, olykor nem csupán zavaró, de egyenesen élvezhetetlen a szöveg. Rengeteg a nem szándékolt önismétlés, egy-egy momentum újbóli leírása, akár kicsit átformálva is, illetve bántóan nyomakodón telepszik rá a történetre Saroo hálája a nevelőszülei iránt. Mint általában a műveknél, itt is találunk köszönetnyilvánítást, azonban itt a történetben is folyton előbukkan, hogy nem tud elég hálás lenni azért, mert felnevelték. Ez is az oka annak, hogy a fő cselekménytől gyakran elkalandozunk, és olyan irányba indulunk el, ami a végkifejlet szempontjából lényegtelen. Mintha mi is egy vonaton próbálnánk hazajutni egy olyan állomásról, ahonnan ezerfelé ágaznak a sínek. A helyzetet sajnos rontja az is, hogy a magyar változatban sok a vesszőhiba, olykor pedig elütésekkel is találkozunk.

A tízoldalanként megjelenő hálával szemben minden más esemény száraz objektivitással tárul elénk, nem ismerjük meg az árvaház ajtajában rettegő félénk kisfiút, az aggodalmasan gép előtt görnyedő egyetemistát, vagy az Indiába visszatérő férfi első benyomásait, ezért aztán szimpátia sem tud ébredni iránta. Saroo szinte kívülről szemléli saját magát, kívül hagyva minket, olvasókat is. Pedig egy igazán izgalmas detektívtörténet bontakozhatott volna ki például a Google Earth-ön vizsgált vasútvonalakat nézegetve – hiszen Saroo ennek segítségével fejtette vissza az utat, amit megtett, és találta meg a települést, aminek még a nevére is alig emlékezett. Ebből a szempontból talán a legfájdalmasabb a valódi édesanyával való találkozás, ami mintha meg sem érintené először. Pedig nem hiszem, hogy volt nagyobb dráma ebben az utazásban, minthogy ott állt az asszony előtt, akit 25 éve elvesztett és elsőre fel sem ismerte.

Az igazi érdekesség és izgalom valójában az írott szöveg után várja az olvasót, hiszen a könyv végén minden mozzanat szinte szó szerint tapinthatóvá válik. Valódi képeken látjuk ugyanis megelevenedni Saroo-t, a lábjegyzetek pedig segítenek értelmezni a képeket. Látni véljük a helyet, ahol felnőtt, az embereket, akikhez kötődött, végezetül pedig az ausztrál és indiai családját is. Talán ez a pár oldal az, amiért tényleg érdemes elolvasni a regényt, hiszen együtt valóban erős egységet alkotnak, kirajzolódik egy majdnem kettétört élet mementója.

Saroo Brierley: Oroszlán
Athenaeum Kiadó, 2017, 288 oldal

Írta: Vass Antónia

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése