SÚGÓ+ – Zenék a kép mögül

A világhírű hollywoodi zeneszerző, James Newton Howard, november 5-én Budapestre is ellátogatott, hogy első élő koncert-show-jával elkápráztassa a magyar közönséget. A Micsoda nő!, az Éhezők viadala, a Hatodik érzék, és még számos más kultfilmmé vált alkotás zeneszerzője nem okozott csalódást, a kiváló zenéken túl egy szerethető, humoros embert láttunk színpadra lépni.


Howard már a koncert elején sem fukarkodott a nagy ívű szerzeményekkel, a Magyarországon is nagy népszerűségnek örvendő Legendás állatok és megfigyelésük alaptémájával kezdett, majd szinte észrevétlenül csúsztunk át a Hófehér és a vadász történetébe. A Cseh Filharmonikusok és a Nagyváradi Állami Filharmónia Énekkara kitett magáért, a fölöttük kivetített jelenetek pedig tökéletes összhangban voltak a zenével. Mindössze akkor zökkentünk ki a látvány és zene káprázatából, amikor a filmhez kapcsolódóan dialógusokat is mutattak, ugyanis ezeknek a részeknek a hangosítása korántsem sikerült tökéletesre, a hangsáv recsegett, a nagy térben folyamatosan visszhangzott, így a torz beszédet nem igazán lehetett érteni. Ehhez társult az apró betűs feliratozás, ami a hátsóbb szektorokból még szemüveggel is nehezen volt olvasható, ez pedig jelentősen rontott az élményen.

A koncert zenei felhozatalára azonban nem lehet panaszunk: a két részre bontott este első felében a legismertebb filmek betétdalai csendültek fel, kaptunk egy Éhezők-viadala blokkot – ekkor még kimaradt az est egyik fénypontjának számító Hanging Tree –, de hallhattunk részletet a Wyatt Earpből, Hatodik érzékből, és számos más M. Night Shyamalanhoz kapcsolódó alkotásból is, úgy, mint a Jelek, Lány a vízben, vagy Az utolsó léghajlító.


Az est közepe táján aztán megérkezett a várva várt Hanging Tree, amit az ehhez kapcsolódó verseny győzteseként Kincses Fanni énekelt el, felvezetve ezzel a koncert további vendégfellépőit is. Fanni hangja szépen szólt, és bár megmosolyogtató volt, ahogy a szám elején a céltalanul pásztázó reflektor nem találta meg az énekesnőt, az apró baki nem vont le semmit a szám élvezeti értékéből.

A koncert másik nagy sikerét James Ehnes hegedűművész zsebelhette be, aki, túlzás nélkül állítható, a világ egyik legjobb hegedűvirtuóza, ezt pedig be is bizonyította a Papp László Sportarénában. Az utána színpadra lépő dél-afrikai Velile Mchunu sikerét azonban csak egzotikusságának számlájára tudom írni. Mert bár való igaz, hogy maga volt a nagybetűs Őserő, hangszíne és artikulálatlan éneklése számomra kevésbé volt meggyőző, mint az utána bemutatott pattogó – busmanokra jellemző – beszéde.

A második rész – bár kevesebb ismert zenei motívum jutott neki – a vendégfellépőknek is hála ugyanolyan intenzíven szólalt meg, mint az első. Nosztalgikus érzés keríthette hatalmába a ’90-es években felnőtt nézőket a Dínó képsorainak láttán, de az elsősorban női nézőket megcélzó, Julia Roberts főszereplésével készült romantikus vígjátékok is kellemes perceket idéztek fel.


Bár a szünetben el-elkaphattunk néhány félmondatot, miszerint a közönség egy része hiányolja A falu zenéjét, be kell, hogy valljam, én ez idáig sem a filmet, sem a zenéjét nem ismertem. Ennek ellenére is magával ragadó volt, amikor felcsendült, a nézők pedig hálásan tapsolták meg a zenekart és Howardot.

És habár elsőre logikátlannak látszott, hogy például két blokkban játsszák az Éhezők viadalát, vagy hogy bizonyos részek alatt nem volt kivetítés, minden pontosan előre meg volt tervezve és fel volt építve.

James Newton Howard az egyes betétek között mesélt, hol a filmekhez fűződő viszonyáról – a romantikus filmeket például kezdetben ki nem állhatta –, hol a barátságságáról Elton Johnnal és Hans Zimmerrel. Ezt egy ponton még meg is fejelte egy animációval, amin röviden ismertette karrierjének állomásait, kezdve azzal, hogy otthagyta az iskolát, és Elton John – véletlenül – felfedezte. Pályának bizonyos pontjai tényleg meseszerűek.

Beszélt a komponálás nehézségeiről is, sőt „rögtönzött” egy bemutatót is, amiben a King Kong egyik jelenetét előbb zene nélkül, majd zenével mutatta meg, érzékeltetve a zene erejét a filmekben. Egészen más hangulat, érzések kerítették hatalmába az embert a jelenet láttán, pedig alig telt el a kettő között fél perc.


Szinte észrevétlenül robogtunk át a közel 2,5 órás koncerten a filmzenék szárnyán, és bár rengeteg kisebb látvány-bakival találkozhattunk, ezek a rutintalanság számlájára írhatók, és az élvezeti értékből csak egészen minimálisat vonnak le. James Newton Howard rendkívül szerethető volt, hol viccelődött, hol beavatott pályájának egy-egy szakaszába, hol letette a karmesteri pálcát – amitől volt tanárai óva intették régen –, és zongora mögé ült, hogy ő maga játsszon el egy-egy melódiát. Az pedig, hogy néha bele-belebotlott a nyelve a szövegébe, és konferálásai nem tükrözték hosszú évek rutinját, megbocsájtható részei voltak az estének.

Zenéi éltek, sodortak minket a képzelet szárnyán, a minimális látvány, és a betétekhez kapcsolódó részletek pedig engedték a szerzeményeket kilépni a kép mögül, és a maguk teljességében megszólalni.

Írta: Vass Antónia
Fotó: Mohai Balázs / MTI

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts