Súgópéldány

Vérbeli magyar komédiával kezdte meg új évadát a Thália Színház. A Michael Frayn nyomán Hamvai Kornél által készített Csoda korban élünk (Szigliget) a Rákosi-korszakba kalauzol minket, ahol a besúgók szorgosan teszik a dolgukat, és a nemkívánatos légyottok súlyos büntetést vonnak maguk után. Kelemen József pedig úgy tárja elénk ezt az abszurd valóságot, hogy miközben saját magunkon nevetünk, kitekintést nyerhetünk egy letűnt rendszer életébe.

Mert bizony éppen azok a momentumok vannak kisarkítva és a nevetség tárgyává téve, amelyek a ’50-es években sokakat félelemmel töltöttek el, azokat a szokásokat használják a humor céltáblájának, amik oly természetesek voltak. Mindez persze nem egy kor-paródia – bár az is lehetne –, mégis kikerülhetetlen a gúnnyal való közelítés. Ugyanakkor látnunk kell, hogy a felvázolt rendszer, még ha kevésbé nyíltan és sarkosan is, de jelen van a mi életünkben is. És itt nem is kell a politikai körökre gondolni, elég ha csak a közösségi oldalakon minden bejegyzés alatt megjelenő „jelentem” gombra asszociálunk.

De hogy Kelemen mennyire nem akar belefolyni a társadalomkritikába, az abból is látszik, hogy a darab során egy percnyi kitekintést sem enged az íróház falain kívülre. Azt a két-három esetet kivéve, amikor telefon, vagy látogató érkezik, az ideológiákat bravúros módon a lakókra vonatkoztatja, így már-már olyan érzésünk támad, hogy a felvázolt szabályrendszer pusztán itt, Szigligeten érvényes. Mindennek őre, Darányi Pál (Szervét Tibor), főgondnokként pedig tökéletesen asszisztál ehhez a helyzethez. Egy másodpercnyi kizökkenés nélkül lényegül át bohókás, rugalmatlan, a szabályokat minden elé helyező, és állandóan gyanakvó főnökké, aki a megfelelő pillanatban a szerep a szerepben szituációt is könnyedén veszi. Méltó partnerre lel Nagy Viktor személyében (Malacsik István megformálójában), akinek ebben az előadásban különösen nehéz dolga van, hiszen két szerepben kétféle konfliktus forrásaként kell helytállnia. Mindezt pedig sokkal inkább jelenléttel, mintsem szavakkal kell megoldania. Ez mintha jobban is menne neki, hiszen a szögedi tájszólással beszélő mindenesnek inkább a fizimiskája ad okot nevetésre. Beszédének kisarkítása csupán néhány alkalommal tud nevetésre bírni, plusz humorforrásként aligha tekinthetünk rá.

Az előadás egyébiránt úgy képes humoros és végig érdekes maradni, hogy a legfőbb adut – vagyis, hogy ki a besúgó –az elején kijátssza. Tarló János (Mózes András) már a darab elején elárulja Lukics Máriának (Schell Judit), hogy ő bizony jelent mindent, ami nem építi a szocializmust, ezzel pedig látszólag elveszik egy fontos cselekményszál. Mózes ezt a suta, esetlen, és a feladatára a legkevésbé sem alkalmas figurát láthatóan egészen addig nem tudja hova tenni, míg a karakter saját magával kapcsolatban is hezitál. Játéka ezért sokszor modoros, nem lép túl az egyszerű szövegmondás határain. Szüksége van a partnerek jelenlétére, akik kilibbentik ebből az állapotból, és életre keltik a figurát. Schell Judit ezzel szemben otthonosan mozog a titkos viszonyt folytató, kényszerből drámát író művész szerepében, aki a lelke legmélyén romantikus regényekről álmodozik.

Kérdés persze, hogy nem szándékolt bagatellizálásról van-e szó, hogy a látszólagos egyértelműség mögött csak a megfelelő pillanatban eszméljünk rá a valódi besúgó, vagy ha úgy tetszik áruló, személyére. Mert miközben természetesen kapunk egy egyértelmű helyzetet – egy hullával, akinek az eltűntetése a másik problémaforrássá változik – szinte észrevétlenül kúszik be a képbe Boncz Kálmán (Tamási Zoltán) alakja. Tamási mintha a látszólagos jelenlét ellenére végig kívülről figyelné az eseményeket, maró gúnnyal hangjában kommentálja a Sztálin-díjra jelölt Sass Tibor hullájának ládába zárását, a legnagyobb természetességgel bontja fel az írótársak leveleit (és küldi rossz helyre), és habár nyílt lapokkal játszik, valódi szerepe igazi csattanóként zárja le a vígjátékot.

Mindezen mozzanatok tökéletesen elegendőek lennének egy jó bohózathoz, ám a rendezés szükségesnek tartja további szereplőkkel gazdagítani a történetet. Ezek közül a legindokoltabb talán Furák Tamás (Pindroch Csaba) kritikus alakja, akit a darab szinte mindenhatóvá emel, kihangsúlyozva, hogy újságíróként ő „élet és halál ura”. Persze, a helyzetkomikum éppen abban áll, hogy már szinte az előadás elején egyértelművé válik, hogy ez közel sincs így, és az ígérgetések mellett, ő is éppen annyira tart a hatalomtól, mint azok, akik felett ítéletet mond. Attól a hatalomtól, ami egy nő képében (Szabó Erika) jelenik meg, és látszólag egy új színt visz a történetbe. Szabó Erika jelenléte azonban nem olyan átütő, hogy képes legyen arra a fajta komikumra rájátszani, miszerint egy törékeny nőtől retteg egy komplett alkotóház. Pedig segítségére van minden tárgyi eszköz ahhoz, hogy hatalmát érvényesítse, ám mégsem tud élni vele.

A történet legfontosabb figurája minden belső bonyodalom ellenére kívülről érkezik Pippolo Luigi (Vida Péter) személyében. Luigi inkább tűnik fel a túlbuzgó hősszerelmes szerepében, mintsem egy komoly újságíróéban, mantraként elhangzó kérdései pedig azokat a sajtómunkatársakat juttathatják eszünkbe, akik előre megírt kérdéseikből a rugalmasság tökéletes hiányával ülnek le az intejrúalany elé.

A Csoda korban élünk (Szigliget) tehát egy jól konstruált, több cselekményszálon futó, humoros előadás, amiben a szereplők igyekeznek a saját értékítéletük szerint boldogulni. És habár találhatunk benne – főként – színészi játékból eredő bizonytalanságokat, egészében nézve kellemes esti szórakozás, ami nem sértő módon, mégis az abszurditását kifigurázandó közelít egy korhoz, melynek nyomait – kisebb áthallásokkal – a saját jelenünkben is felfedezhetjük.

Írta és fotózta: Vass Antónia
További képek ITT