Damaszkusz kardja mindjárt leszakad, avagy a migráns-kérdés a színpadon

A mai Európában kevés aktuálisabb téma akad a migráns-kérdésnél, nem is csoda, hogy a magyar színház rebellis alkotója, Alföldi Róbert is alapanyagként nyúlt hozzá. A félelem megeszi a lelket Rainer Werner Fassbinder ’74-es filmje nyomán került az Átriumba, s azt kell mondjam, nem csak hogy kiváló alkotás, de kötelező.


Az ötvenes évei végén járó Emmi (Hernádi Judit), a nihilbe süllyedt takarítónő egy szép napon agyonázik az utcán, és ezért a lehető legközelebbi bárba, egy arab kocsmába menekül az eső elől. Tulajdonképpen az első jelenetben már készen áll a konfliktus maga is, hiszen itt van ez a látványosan szürke nő, az izmos, fiatal arab férfiak (a „félelmetes” migráns társadalom) és a köztük lebegő, enyhén nárcisztikus pultosnő (Parti Nóra), aki valahol mégiscsak a német társadalom szelete, s annak gyűlölködését egyszemélyben prezentálja is, habár az ő gyűlölete a társadalom öreg-takarítónő-rétege ellen irányul. A pultosnő viccből rábeszéli Alit (Bányai Kelemen Barna), hogy kérje fel az „öregasszonyt” egy táncra.  És így, ezzel a kissé ügyetlen tánccal indul a történetük. 

Alföldi Róbert talán azt találta el leginkább a darab egésze alatt, hogy kihúzott egy pattanásig feszült húrt a szereplők közé, s hagyta, hogy egyre jobban megfeszüljön, állandóan kecsegtetve a damaszkuszi pattanással. Ali odaköltözik Emmihez. Hozzáfér Emmi pénzéhez. Összeházasodnak. Elhívja a barátait, sokasodik a migráns test a lakásban. Akármennyire is szimpatizálunk Ali figurájával – aki mégiscsak egy jó ember – valahogy végig ott van az a ki nem mondott kérdés, hogy mikor fordul a nő ellen. Ez a feszültség viszont nem csak ezen a karakteren érhető tetten, ott van az egész ellenálló német társadalom (Emmi gyerekei, az épület többi lakója, a boltos, a felesége), akiket egy hajszál választ el attól, hogy nyilvánosan meglincseljék Emmit, amiért feleségül ment egy ilyenhez

A darab minden pillanatában magában hordozza a teljes katasztrófát, ami a legváratlanabb (és mégis legemberibb) módon egy betegséggel következik be. Tulajdonképpen az előadás nem is egy igazán cselekményközpontú, hagyományos dramaturgia, sokkal inkább mozaik, a két ember életéből, kultúrájából, emlékezetéből összeollózott jelenetek tarka lepedője. A Tihanyi Ildi által készített díszlet ugyanígy leképezi ezt a patchwork játékot, a színpad minden egyes felülete kapcsolódik egy másik helyszínhez, egy másik jelenethez, a kanapé hol a bár része, hol Emmi lakásáé, hol Emmi lánya és veje henyél rajta megint csak egy másik német lakásban. Ez a mozaikjáték azon felül, hogy roppant színes, valahol azt is magában hordozza, hogy ezek az életdarabkák nem feltétlenül egy konkrét emberpárhoz kapcsolódnak. Egy nagyon komoly problémáról van szó, ami nem csak a hetvenes években, de ma is a végletekig képes megosztani a társadalmat. 

A félelem megeszi a lelket. A darab szerint ez egy arab mondás, Ali hozza magával a német nagyvárosba ezt az igazságot. A félelem sokoldalú egy fenevad, a darab a társadalomból való teljes kivetettség és egymásrautaltság frusztráló félelmét mutatja be, ami valóban képes egészen az összeroppanásig szorítani az embert. Az Ali és Emmi között élő szeretet nem is feltétlenül szerelem, inkább az emberi alapvető szükségletek redukált változatának kielégítése. Emmi haldoklik a magánytól és a szeretetlenségtől, Ali pedig társadalmi helyzeténél fogva egyszerűen képtelen lenne Emmi nélkül egy élhető életet biztosítani magának. Ez a két szükséglet okozza, hogy a szereplők, akár a fuldoklók kapnak egymás felé. 


Hernádi Judit az elmúlt években bebizonyította, hogy az egyik legbátrabb színésznő. Büszkén vállal magára olyan szerepeket, amelyek a gyengeséget, az öregséget és a magányt céltáblaként használják, Emmi szerepe pedig a végletekig lecsupaszítja a színésznőt. Hernádi Judit játékának lassú, már-már élettelen mozdulatai egyfajta lusta szívverést visz a darab ritmusába, s ellenpontozza a többi szereplő, Bányai Kelemen Barna, Parti Nóra vagy éppen Szatory Dávid gyorsabb lüktetésű mozgását. 

A darab mérhetetlen frusztráltsága és zaklatott, idegőrlő közege ellenére humorral operál, ami valamilyen szinten oldja ezt a feszültséget, de pont annyira, hogy csak elfelejtsük a kifeszített kötelet, de ne szűnjön meg létezni. Erre jó példa Mihályfi Balázs, aki mind rasszista boltosként, mind aggodalmaskodó szomszéd néniként is kiemelkedő komédiás eleme volt az előadásnak, játékával – miközben teljes lenyomataként működött a gyűlölködő embernek – oldotta azt a mérhetetlen feszültséget. 

Alföldi Róbert megint eltalálta, amikor erre a darabra esett a választása, s lenyűgöző, amit színpadra vitt. A mai fojtogató médiában egyenesen kötelező volna így és ilyen témákhoz nyúlni, hogy megérezzük magunkban a rasszistát, aki visszafojtott lélegzettel várja, mikor rabolják meg a jóhiszemű állampolgárt, és mindeközben megerősíti a lelkünket abból a szempontból, hogy igenis képesek vagyunk nyitott szívvel állni a másik emberhez, jöjjön az bárhonnan, legyen az bárki. Együtt élünk ezen a földön, s mindünk lelkét felzabálhatja a félelem, ha nem vagyunk képesek kilépni a társadalmunk sztereotípiáiból.  

Írta: Veréb Árnika
Fotók: Mészáros Csaba

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts