Rossini Olasz nő Algírban című operájának, melynek premierje november 18-án volt az Erkel Színházban, egyik különlegessége, hogy az Operaház repertoárjában eddig még nem szerepelt a mű. A budapesti bemutató kapcsán a címszerepet éneklő Mester Viktória operaénekesnővel beszélgettem az előadásról.
Először tűzte műsorára az Operaház az Olasz nő Algírbant. Máshogy kell hozzáállni egy ilyen darabhoz, mint egy olyan előadáshoz, ami már számos operaházi bemutatót tudhat maga mögött? Mennyire tudsz azonosulni Isabellával, a címszereplővel, akiről azt írták, hogy az operairodalom egyik legbölcsebb, legnagyszerűbb női karaktere?
Nem számít, hogy hányan játszották előttem, sokan, vagy éppen senki, ugyanúgy állok a szerepeimhez: megtanulom a darabot és beleteszem magam, ilyen szempontból nem érzek különbséget. Minden női főszerepben, így Isabellában is, találok bölcsességet, és minden női főszerepben vannak olyan pozitív dolgok, amikért érdemes nőnek lenni. Ezeket a figurákat szerintem eleve úgy alkotják meg – leginkább a főszerepeket –, hogy bátorságukról vagy leleményességükről tegyenek tanúbizonyságot. Valóban, Isabella olyan karakter, akiben sok minden egyesül: szépség, okosság, kedvesség. Mindemellett játékos és bájos, ugyanakkor csupa temperamentum. Ha így vesszük, akkor ő egy komplex nő, akit sokan irigyelhetnek. Nekem leginkább Carmen jut róla eszembe – kicsit olyan, mintha Carment és Rosinát (Rossini: A sevillai borbély) gyúrták volna össze, hiszen Rosina játékossága és Carmen tudatossága is megvan benne. Hihetetlen ereje van, ki tudja használni a szépségét és a nőiséggel kapcsolatos minden előnyt. Talán ettől lehet bölcs.
Közel állnak hozzád az ilyen típusú, összetett karaktereket felvonultató vígoperák.
Úgy gondolom, hogy alapvetően egy drámai színész-énekes vagyok. Szeretem a drámaiságot, az érzelmes és mély dolgokat. De igazán ki tudom használni a vígoperai helyzeteket is, hiszen nagyon szeretek viccelődni és jól is esik – a hangomnak is. Olyan típus vagyok, aki nagyon belemegy a drámai figurákba, megszenvedek egy-egy karaktert vagy szituációt. A mélyebb dolgokat erősen megélem és várom ezeket a szerepeket, de néha persze fáj. A vígoperánál ez egy könnyebb dolog, hiszen ha vicceken gondolkodom, akkor jobban érzem magam. Ez most egy szerencsés helyzet, hiszen nem kell fájdalmat okoznom magamnak.
A két karaktertípus két nagyon ellentétes pólust képvisel. Melyiket érzed inkább magadénak?
Nem tudnék dönteni. A színházat szeretem, és a színészettel való együttműködést. Nem csak zenés értelemben, hanem próza tekintetében is – nem kímélem magam, és nem hagyom, hogy kíméljenek. Kovalik Balázsnál végeztem annak idején, és nálunk nem volt, illetve azóta sincs lehetetlen. Nem mondok semmire rögtön nemet, vállalom a nehezebb dolgokat is, hiszen hitelesség nélkül nincs színház, ehhez pedig nemcsak hangban, színészileg is hitelesnek kell lennünk. Úgy kell a színpadon léteznünk, hogy a közönség elhiggye, hogy igen, ezért a nőért érdemes bármit megtenni, akár meghalni is. Persze, ez nem megy könnyen, egy hosszú próbafolyamat és általában alapos otthoni rákészülés eredménye, hogy hogyan tudom hitelesebben előadni azt, amit a karakter megkövetel tőlem.
Isabella és a darab kapcsán milyen érzések kavarognak benned?
Szakmai életem legjobb ajándéka az ausztrál tenorista, Alasdair Kent, aki a darabban Lindorot, Isabella párját alakítja. Fantasztikusan profi, azt mondtam neki, hogy olyan, mint a napsugár. A tehetsége, a hangja, a karakter, ami belőle jön egyszerűen csodálatos. Nagyon jó vele játszani, bármit improvizálok, vagy akármi történik a színpadon, tökéletesen lereagál mindent; mindezt bájjal, kedvességgel, mégis férfiasan. Másrészt a rendezőnk, Szabó Máté, nagyon tehetséges és kedves ember. Mindent meg tudunk vele beszélni a darabbal kapcsolatban. Nyitott az új ötletekre, ha odaillik és tetszik neki egy-egy jelenet, akkor azt benne hagyja. Nagyon jó vele dolgozni, és örülök, hogy játszhatok a darabban, mert csupa jó dolog ér. Ráadásul kiváló karmesterünk van, Francesco Lanzillotta személyében.
Ha már a rendezésnél tartunk: milyennek álmodta Szabó Máté ezt az előadást?
Egy fiktív világnak, ami inkább modern, mint hagyományos. A díszletek letisztultak, minden nagyon világos és kisarkított, mégis szép képek vannak benne. Szeretek benne lenni, ráadásul jól kidobja a díszlet a hangot, ami énekesi szempontból szerencsés. A jelmezek is hajaznak arra, hogy török világban vagyunk, de mégsem egyértelmű. Nincs benne sem politika, sem aktualizálás, ez egy képzelt világ, amiben lehet bolondozni.
Készítette: Kovács Alexandra
Fotók: Csibi Szilvia, Rákossy Péter, opera.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése