Túl a valóságon

Thomas Adès kortárs operaszerző legújabb darabját idén először tűzte műsorra a Metropolitan Operaház, amit így az évad harmadik közvetítéseként lehetett megtekinteni. A történet alapja Luis Buñuel azonos című, szürrealistaként minősített filmje, Az öldöklő angyal


Több mint 70 operát láttam már, előadásszámot tekintve pedig több száz darabot. Ezek fényében mondom, hogy eddigi legjobb operaélményemet jelentette Az öldöklő angyal. Hozzáteszem, nem gondoltam volna ezt a darab előtt, hiszen tudtam, hogy kortárs zene fog megszólalni, ráadásul Adès A vihar című operája nálunk is ment itthon, és az nem nyerte el ennyire a tetszésemet. Nos, ennél a darabnál másképp történt. Nem azt mondom, hogy otthon hallgatnám a zenét magában; de a történet, látvány, a kiváló énekesek és a zene együtt tett rám olyan hatást, amit még eddig nem tapasztaltam sem zenés, sem prózai színdarabnál.

Az öldöklő angyal mint cím rögtön bibliai utalás (az ítélet végrehajtója, Isten haragjának megtestesítője), de a bárányokat (Isten báránya, Jézus) is idesorolhatjuk, akiket már az előadás kezdete előtt felvonultattak a színpadra – később az egyiket meg is eszik. A Nobile házból (Amanda Echalaz, Joseph Kaiser) menekül a személyzet, csupán Julio (Christian Van Horn), a komornyik marad végül a cselekmény kezdetének estéjén szolgálatban – arra persze nem derül fény, hogy valójában miért tűnt el a házból mindenki. Az úri társaság egy operaelőadás után érkezik meg, hogy az estét vacsorával zárja. Érdekes, hogy az első néhány jelenet megismétlődött a színpadon mind mozgásban, mind énekben – ennek a darab „feloldásánál” lesz jelentősége még.


A vacsora után, amikor indulásra kerülne a sor, senki nem kezdi el a búcsúzkodást. Sőt, odáig mennek, hogy nők és férfiak együtt, ugyanabban a szobában alszanak, ami az úri társaságban igen illetlen dolognak számít.  Reggel azonban szintén ugyanott vannak és hamarosan kiderül: azért nem mennek sehova, mert az ajtó küszöbét nem tudják átlépni, abba az egy szobába vannak „bezárva”. Természetesen elég abszurd a helyzet, mindezt megspékelik, hiszen kívülről sem lehet bejutni hozzájuk. Ezek után következnek a bonyodalmak: éhség, szomjúság, gyilkossági kísérlet, halál, vérfertőző kapcsolat, az emberi lét elállatiasodása…

A már említett ismétlések a darab végén kapnak hangsúlyt: Leticia Maynar (Andrey Luna) az előadás operaénekesnője hívja fel a figyelmet arra, hogy ugyanolyan pozícióban van mindenki, mint azon a bizonyos első estén. Eljátsszák újra, ami akkor történt, mindenki elismétli, amit akkor mondott; és megszűnik az átok, a varázslat, ki tudnak lépni a házból – mindez az utolsó pillanatban történik, hiszen a házban ragadtak egy része Nobilet akarta feláldozni, lévén, ő a házigazda, miatta történhetett minden, tehát az ő halálával fel is oldódik. 


Kiérnek a házból, az emberek már várják őket; de a befejezés inkább valami másnak a kezdete, nincs pont, csak egy nagy kérdőjel. A tömeg szinte egy helyben sodródik, de nem indul el senki.

Nehéz pontos válaszokat találni a darabban felmerülő kérdésekre, problémákra, hiszen semmi sem egyértelmű. Az abszurd helyzetben abszurd dolgok történnek meg, amikre maguk a szereplők sem tudnak magyarázattal szolgálni, kezdve azzal, hogy miért nem tudnak elmenni a házból. Ezt tetézik a különös események, például, hogyan halt Eduardo és párja; miért támadnak egymásra, miért látnak különös álmokat. A befogadóra van bízva, hogy összefüggéseket és válaszokat keressen. Tipikusan olyan darab, amiről ha kijön az ember, megváltozik benne valami és órákig, napokig az előadáson gondolkodik.

Folyamatos feszültség jellemzi a művet, ami a zenében is végig jelen volt – ezt az ondes martenot nevű hangszernek is köszönhetjük, ami talán így elsőre nem tűnik ismertnek, ám a horrorfilmek zenéinél előszeretettel használják különleges hangja miatt. Másrészt Adès erőteljesen és hatásosan használta ki az ütőhangszereket is, amiknek egy része a takarásban maradt, hiszen volt, hogy legalább 7-8 dob szólt egyszerre, kiegészülve a rézfúvósokkal, így együtt egy hangulatfokozó és különös lüktetést adó zenét létrehozva.


A szólisták teljesítménye szinte leírhatatlan; az Adès által írt magas és nehéz hangok tömkelege igazi kihívás a művészeknek, amit ők teljesítettek és a kivételes zenével egy sajátos atmoszférát hoztak létre.

Iestyn Davies kontratenor Francisco de Ávilat játszotta, számomra ő volt a darab legkiemelkedőbb szereplője. Egyrészt megfogott maga a karakter is: ő tudott talán az orvoson kívül a leghiggadtabb, legemberibb maradni, habár kisebb-nagyobb kirohanásai neki is voltak, többek között azért, mert szüksége volt a fekélye elleni gyógyszerre. De, hogy ennyire ne legyen szinte egyszerű a karaktere, vérfertőzőnek titulálják őt és lánytestvérét – kérdés, hogy ha nincsenek összezárva, akkor vajon hogy alakult volna a sorsuk. Nagyon tetszett, hogy kontratenor is helyet kapott az operában, Davies hangja tisztán és erőteljesen szólt, Francisco jelleméhez tökéletesen illet.

Írta: Kovács Alexandra
Fotók: rialto.interticket.com

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts