Az Erkel Színházban december 9-én Rafael R. Villalobos rendezésében került színpadra Engelbert Humperdinck Jancsi és Juliska című operája. A premiert követően még öt alkalommal volt látható a mű, az utolsó előadás előtt Kálnay Zsófia művésznővel beszélgettem a darabról, akit Jancsi szerepében láthatott a közönség.
Számodra miben más „gyerekdarabban” szerepelni, mint egy felnőtteknek szóló operában?
Nagyon szeretem, hogy a gyerekekhez ki lehet nézni, ki lehet kacsintani. Sőt, van, hogy kifejezetten rendezői kérés, hogy viselkedjünk úgy, mint egy bábszínházban. Működnek a karikatúra-mozgások, nevetnek rajta. Olvastam az előadásról írt kritikákat, és azt fogalmazzák meg bennük, amit a rendező is kiemelt a darab készítése során: ő úgy szeretett volna gyerekelőadást csinálni, hogy a felnőtteknek is el kelljen gondolkodni azon, amit látnak, de a gyerekek számára is megjelenjenek olyan látványos elemek, mint például a boszorkány, aki itt egy fekete macska – ez egy nagyon jó szimbólum –, vagy a gyerekek, akik el vannak varázsolva. A darab kérdéseket vet fel, amikről utána el kell beszélgetni a kicsikkel. Ez nem feltétlenül a kikapcsolódásról szól, sokkal inkább arról, hogy egy komplex gondolatkört tesz az előadás a nézők elé, akik ezt hazaviszik. A beszélgetés már csak azért is fontos, mert egyébként nagyon komoly viszonyok és társadalmi kérdések jelennek meg a darabban, többek között az is, hogy tulajdonképpen mi a színház feladata, és nehéz a kérdésekre válaszolni. A lényeg – ami a színháznak mindig a lényege –, hogy kérdések maradnak az emberben, amiken tud gondolkodni és jó esetben meg is tudja magának válaszolni őket.
Azt mondtad, olvastad a kritikákat. Milyen hatással volt ez rád? Nem mész fel máshogy a színpadra?
Nem, mert hiszek a darabban. Úgy csináltam végig a próbaidőszakot már az elejétől kezdve, hogy próbáltam igazodni a megadott irányhoz, miközben ahhoz mérten igyekeztem a létező összes pozitív utat megtalálni benne, ami azt szolgálja, hogy a gyerekeknek szóljon, jó legyen nekik. Ha mi jól csináljuk a dolgunkat, a kritikus néző később – ha az adott pillanatban nem is – meglát valamit az elsőre nem tetsző dolgokban. A másik oldalról pedig eszembe jut egy gyerekkori emlékem. Sokat jártam színházba, a Carment például nagyon fiatalon láttam, és nem értettem – csak a szép részek fogtak meg, pedig rengeteg benne az ármánykodás, gonoszság. Ugyanígy voltam A bolygó hollandival, aminek a szürke díszletét borzasztónak láttam. Úgy éreztem magam tíz évesen, mint egy felháborodott néző, hiszen én nem ezért mentem el; azt szerettem volna, hogy szépet, gyönyörűt lássak és nem egy letisztult díszletet két órán keresztül, mert engem ez nem boldogított. Éppen ezek miatt megértem ezt a fajta hozzáállást is a Jancsi és Julikához. Nem jöhet be mindenki ugyanazzal a hangulattal előadást nézni.
Egy korábbi interjúdban azt mondtad, hogy szeretnéd minél több emberrel megismertetni az opera műfaját. Szerinted ez a darab alkalmas erre, meg lehet ezzel szeretni?
Fontos tényező, hogy a néző élő embert lásson a színpadon, és ne egy operaénekest. Tehát én igyekszem úgy eljátszani Jancsit, mintha az Jancsi lenne és nem egy operaénekes, aki azt játssza, hogy ő Jancsi; hiszen ez két különböző helyzet. Saját tapasztalatomból kiindulva úgy gondolom, hogy az ember akkor tudja megszeretni az operát, ha az említett dolog megvan.
A rendezés hogyan igazodik ehhez a játékstílushoz?
Amikor egy előadásra készülünk, megnézünk többféle rendezést, telítődünk az információkkal, látjuk, hogy egy opera milyen formában volt már színpadra állítva. A Jancsi és Juliskából például a nyolcvanas években Edita Gruberovával, Solti György vezényletével csináltak egy filmet, tökéletes erdőben, mézeskalácsházzal, kandallóval. Minden élethű volt, ezt már nem nagyon lehetne fokozni. Ekkor merül fel a kérdés, hogy vajon mi kellene ahhoz, hogy ezt a hatást színpadon is vissza lehessen adni, illetve képbe kerülnek Rafael (Rafael R. Villalobos, a rendező – szerk.) gondolatai is a szegénységről, fiú-lány testvérviszonyról. Ezeket fonta össze a darabbal.
Könnyen sikerült azonosulni a díszletekkel, a rendezéssel?
Igen, a közlekedési lámpákat például már akkor erdőnek láttam, amikor a próbateremben még csak ruhafogasokkal próbáltunk. A lámpák villódzása eredményez egyfajta erdő-hangulatot. Az első próbán összeült mindkét szereposztás, beszéltünk a karakterekről, ehhez Rafael hozzátette a történet viszonyait, amiket egyébként nem ő talált ki, hanem a kész tényekből építkezett. Analizálta a szereplőket és egy irányba vezetett minket, mi pedig rájöttünk közben, ez a darab akár játszódhatna itt is, egy cukorkagyár hátsó udvarában. A játék részéhez természetesen hozzátartozik az is, hogy a színész mellett a néző mennyire van benne a játékban. Például azt mondjuk, amikor gyűjtjük az epreket, hogy „nézd, színültig telt ez a kosárka”, pedig a kalapomba tesszük a gyümölcsöt. Aki nem hiszi el velem együtt, hogy az egy kosár, az kívül helyezi magát.
Nadrágszerepet játszol, hiszen Jancsi karakterével egy kisfiút jelenítesz meg. Hogyan formálod meg őt nőként?
Nem zavartatom magam sem az előadáson, sem a takarásban, a függöny mögött, sem amikor nincsenek bent a nézők vagy éppen épül a díszlet. Ugyanúgy ugrálok, mint egy tinédzser kora előtt álló fiú, vagy bokszolom a falat. Olyan dolgokat is megteszek, amiket alapvetően nem csinálnék, és nem számít, hogy más azt mondja-e erre, hogy nőietlen. Ebben az időszakban nem veszek fel szoknyát, és nem sminkelem magam – ez is segíti a ráhangolódást. Élvezem, hogy megtehetem, és könnyebb úgy belejönni egy játékba, hogy már előtte is benne vagyok, nem kell váltani.
Készítette: Kovács Alexandra
Fotók: Csibi Szilvia, Rákossy Péter /opera.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése