Jurányi Latte – Papp Endre

Január 29-én, a Jurányiban kerül sor a IV. TITÁNium Színházi Projekt második, Gólyakalifa című bemutatójára. A monodráma ötletgazdájával és előadójával, Papp Endrével beszélgettünk színházról és filmről, és persze az álmokról, a tudathasadt létállapotról.


Egy biológus család legifjabb tagja minek a hatására választja a színházi pályát?

Kacifántos hosszú út, meg egy döntés. De az irodalom és a kultúra szeretete mindig ott volt a családban: az egyik mamám magyar tanár volt, ükpapám pedig Rátkai Márton osztálytársa a Színművészeti Akadémián, pont a miskolci színházban játszott pár évig. Bár családi okok miatt abba kellett hagynia a színészetet, művészeti polihisztor volt egész életében. Két tesóm a szüleimhez hasonlóan biológusként végzett, így nem volt rajtam nyomás, hogy a biológiát válasszam: tudtam mit szeretnék, a családom pedig mindig támogatott ezekben.

Középiskolában is már drámatagozatra jártál, ennyire határozottan tudtad tizenévesként, hogy mit akarsz csinálni?

Véletlen, de az általános iskolás osztályfőnökeim is drámatanárok voltak. Aktív kiskölyökként mindig azt mondogatták rólam, hogy: „biztos, színész lesz, szereti játszani magát”. Szerettem embereket utánozni, de a színházat, a színészetet nem ismertem közelebbről, egyszerűen csak vonzott, menőnek tűnt, meg színesnek és elhatároztam, hogy ezt fogom csinálni.

Ha ennyire határozottan a színészet mellett tetted le a voksod, akkor hogyan került képbe a filmkészítés?

Ez egy másik véletlen. Az egyetem előtt nem igazán néztem jó filmeket, nálunk, a családban inkább a természetfilmektől roskadozott a polc. Amikor Gothár filmelméleti kurzusán egymás után pörögtek a filmcímek és rendezők nevei, zavart, hogy van egy olyan terület, amiről nem tudok eleget. Szerettem mindig valamennyit érteni mindenhez, hogy pár szót bárkivel tudjak váltani, és itt volt valami, amiben totál nullának éreztem magam. Megnéztem az első három művet, amit Gothár feladott, leesett az állam és elkezdtem habzsolni a filmeket. Az Egyetemen pedig sokat hívtak vizsgafilmekbe játszani és közben teljesen magába szippantott ez a világ. Még azt is szeretem, ami más színészeket talán éppen kiábrándít: imádom az összes parájával, az időhiány okozta feszültséggel, a technikával járó hibalehetőségekkel együtt. A filmekről, vagy a filmezésről bármikor órákig tudnék beszélni!

De hogy-hogy a film – és nem a színház – inspirált rendezésre?

Máté Gábornak kellett egyszer egy jelenetet készítenünk, aminek izgalmas volt az atmoszférája és azt éreztem, ezt muszáj felvenni. A megvalósításához sikerült pénzt és technikát szereznem, ekkor, munka közben tanultam meg mindent. Most már a harmadik kisjátékfilm utómunkájának végén járok. A színészi ambícióimat sosem tudnám elengedni, miközben a film számomra valahol egy sokkal nagyobb csoda. Színészként például elengedhetetlen, hogy a maximumot add ki magadból, később nincs esélyed másképp csinálni és jobbnak lenni, ráadásul a kamera teljes őszinteséget követel. Nem finomságot, vagy visszafogottságot, hanem őszinteséget – szerintem ez fontos különbség! Rendezőként pedig sokkal nagyobb felelősség van a válladon, mint a színházban: a pénzszerzésen át a szervezéséig mindent te csinálsz; te felelsz egy személyben a ritmusért, a szövegért, a képvilágért. Bergmant például iszonyúan zavarta, hogy mikor a huszadik előadást megnézte, már nem ugyanazt a darabot látta, mint amit megrendezett. A színész „elkurvul”, ő így fogalmazott, és persze nem csak ő változik, pont ez az, amiért a színházat szeretem, hogy mi az, amitől minden este tényleg más és más. Mint egy zeneműnél: hiába van lekottázva, megadva a tempóegység, sosem ugyanaz! A filmnél viszont elkészül egy mű, amikor leforgatod, egy másik, amikor megvágod, egy harmadik, amikor a hangmesterrel dolgozol, majd bekerül a zene, jön a fényelés és a végső változat – úgy, ahogy te akarod, és a végeredmény csak a mozi, vagy a TV-készülék minőségének függvényében változik!

A TITÁNiumra egy monodráma ötletével pályáztál: a színházban is kerestél egy olyan kihívást, mint amit a filmrendezés tud neked nyújtani?

Soha nem tudok nyugodtan ülni, az egyetemen a legkeményebb időszakokat is csak a munkába való meneküléssel tudtam átvészelni. Nehezen tanulok szöveget, gondoltam, tessék, monodráma, ha ez megy, akkor semmi sem lehetetlen. Másrészt rátaláltam erre az alapanyagra, A gólyakalifára, ami iszonyatosan sokrétű, az adaptációnkkal is csak egy bizonyos százalékát hívtuk le.

Meglepődtem, amikor azt nyilatkoztad, hiszel a klasszikusokban, a generációnknak ez nem „szokása”.

Tudom, az a menő, ha szét akarod robbantani a világot. Persze, én is ezt szeretném, csak szerintem, ha az ember görcsösen világmegváltónak akarja képzelni magát, az nem lesz sem minőségi, sem igaz. Én úgy érzem, arra kell törekedni, hogy az ember fogalmazni akarjon, hogy milyen az, ahogy látja a dolgokat, a környezetét, hogy mi foglalkoztatja, és ha ez jó ízléssel párosul, meg sok alázattal, akkor létre tud jönni valami igazán új és izgalmas. A klasszikusok szerintem valahol mind rászolgáltak arra, hogy tömegek elismerjék, szeressék őket, és ezalatt arra gondoltam, hogy biztosan van mindegyikben olyan, amit érdemes beépíteni magunkba, vagy a gondolkodásunkba. A gólyakalifa pedig elég sok olyan témát érint és pendít meg, ami engem is régóta érdekel.

Mi az, ami Babits művében ennyire megfogott?

A társadalmi szélsőségek, a multiverzum elmélet, hogy mennyire tudjuk a döntéseinkkel befolyásolni a sorsunkat, vagy esetleg minden predesztinált-e. A polaritása: Tábory Elemér traumáját az okozza, hogy minden átmenet nélkül csöppen (álmában) egy egészen másik valóságba. Ha valaki nem az egyik napról a másikra veszíti el az állását vagy hullik szét a családja, akkor azt valahogy fel tudja dolgozni – a szélsőséges állapotokkal, a hirtelen változásokkal azonban nehéz mit kezdeni.

A legfontosabb, amit az Egyetemnek köszönhetek, hogy megtanítottak minket az empátiára, a nyitott gondolkodásmódra. Színészként ugyanúgy meg kell értenem egy sorozatgyilkos motivációját, mint egy feddhetetlennek tűnő emberét: A gólyakalifában most az a feladatom, hogy a regényben vázolt két, teljesen különböző társadalmi és családi hátterű fiút egyaránt közel tudjam vinni a nézőkhöz.

Ez a tudathasadt állapot, ami Babits hősét jellemzi, mennyire ismerős neked?

Rengetegszer van olyan, hogy nem tudom, mit miért csináltam, megbánok helyzeteket, vagy megbántok embereket, és olyankor meg előjön a bűntudat – ez is egy formája. Ez szerintem minden embernél természetes, sokszor nem a megszokott módon cselekszünk, sokszor előbújik magunkból valaki más: egyeseknél egy sajtburger menü a fogyókúra közepén, másoknál egy megcsalás formájában. Ettől persze még nem hasadt meg a tudatunk, de az ember egy összetett lény, ez a legizgalmasabb benne, ami persze ijesztő is néha. A színészet pedig eleve magában hordozza ezt a tudathasadt állapotot, hiszen estéről estére más karaktert kell előhúznunk magunkból, néha magam is megdöbbenek, amikor szökőévben egyszer valami igazán különlegesen megy, hogy ez honnan jött, ez nem is én vagyok – ez a csodálatos a színészetben! Attól, hogy az évek alatt folyamatosan rugalmasnak kell lenned, elő tud belőled jönni valami/valaki egészen új: pl. soha nem gesztikuláltam és viselkedtem így, mint most, A gólyakalifa próbáin.

Készítette: Antal Klaudia
Fotó: Gulyás Dóra
Bemutató: 2018. január 29. 19.00 / Kamaraterem

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts