Cormac McCarthy írta a Nem vénnek való vidéket. Azt a könyvet, amiből aztán a Coen testvérek rendezték azt a filmet. Ha valaki nem ismerné McCarthy írói munkásságát, akkor ez az információ valamelyest képet adhat róla. Ő az, aki Amerika déli végeit részvétlen kegyetlenséggel mutatja be. És akinek van hozzá szeme, az meglátja, hogy ezzel sokkal tovább is megy. Történetei túlmutatnak helyszínein és szereplőin. McCarthy a körülöttünk halmozódó mocskot, a mellettünk lakó gonoszt írja meg nekünk, újra és újra, minden könyvében árnyaltabban és mélyebben.
Az Isten gyermeke McCarthy egyik korai regénye. Ezt emeli ki minden kritika, minden ajánló, minden cikk, ami erről a könyvről eddig megjelent. Az írói életműben a korai írások a kiforratlanságról, a kezdők hibáiról, az amatörizmus határán mozgó művész bizonytalanságáról árulkodnak. És a legtöbb kritika ezt hangsúlyozza. Olvastam az író magyarul megjelent műveit, amik később születtek, mint az Isten gyermeke, de én nem vettem észre azt a minőségbeli különbséget, amit annyi kolléga kiemelt cikkeiben.
Ez a regény, ez a kisregény mindent tartalmaz McCarthy írói stílusából, ami miatt későbbi műveit imádják, imádjuk. És nincs de. Regényét közel 40 évesen írta, nem volt már fiatal, nem volt már kezdő író. Nem egy hangját kereső író szárnypróbálgatását olvashatjuk ebben a könyvben, hanem egy sajátos, tudatos stílussal rendelkező művész kinyilatkoztatását.
McCarthy tudja, és tudta mit akar. A saját maga által kijelölt pályáról nem tért le. Ez lehet az, ami miatt sokan gyengébbnek tartják, mint későbbi műveit. Hogy ez még csak a kezdet volt. Innen még tovább is tudott menni. Tovább is akart. És tovább is ment.
A regény egy Lester Ballard nevű fickóról szól, aki először elveszti lakhelyét, utána gyérül álldogáló menedékotthonát, majd szépen lassan mindenét. Közben kiderül, hogy ez a Lester Ballard nevű fickó milyen ember. Mert isten gyermeke. De ez nagyon sok mindent magában foglal. Mert isten gyermekei sokszínűek.
Lester Ballard nem jó ember. Ezt már a regény elején tudjuk. Később se lesz jobb. Sőt. Lester egyre lejjebb és lejjebb süllyed az emberi mércével mérhető erkölcsi posványban. És nem is látunk mást. Nem kapunk hősöket. Nincsenek pozitív szereplők. Nincsenek olyan emberek, akiket egy regénybe beleírnának. Nem rosszak és jók. Csak élnek. Ezért erős McCarthy szikkadt, minimalista prózája. Mert szereplőit nem szereplőknek látod egy regényben. Hanem embernek egy sivár, kegyetlen világban.
Az atmoszféra, amit McCarthy teremt utánozhatatlan. Lehet hasonlítani a klasszikus gótikus irodalom nagyjaihoz (mondjuk Faulkner elég kézenfekvő lenne), de írásjelek nélküli és jelzőktől mentes írásművészete kiemeli elődei sorából. Viszont, amikor elengedi a gyeplőt, mikor az az eltévedt fénysugár éppen arra az elrothadt húscafatra vetődik, amit a gyékényrács egyik apró lyukán át megláthatunk a nem túl jól működő napernyő redői alatt, akkor működnek a szavai, akkor működik az, ami másnál túl sok lenne.
Pszichológiai kórkép. Az emberiségről készített körkép. Egy elszigetelt embert látunk, az ő speciális problémájával. De ez nem lehet ennyi. Cormac McCarthy nagyon jól tudja, hogy mindannyiunkban ott lapul a gonosz. Az a gonosz, amit ő leír, szétír a könyveiben. Lehet, azért, hogy magunkra ismerjünk benne. Lehet, hogy nem.
McCarthy gonosza mindenhol ott van. Mert ez a gonosz univerzális, és állandó. És ez nem McCarthy gonosza. Ez az élet gonoszsága, amit rajta kívül kevesen írnak le ennyire pontosan, s közben ennyire szépen.
Cormac McCarthy: Isten gyermeke
Magvető Kiadó, 2017, 208 oldal
Írta: Böszörményi Márton
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése