SÚGÓ+ – Yggdrasil világai avagy mesék Thorról és mindenkiről, aki szóba elegyedett vele

Amikor a Marvel megfilmesítette Thort, a skandináv mitológia újraéledt, s a lelkesedés most, a harmadik film után talán még nagyobb lánggal ég, mint korábban. De nem ez az első főnixútja ennek a világnak (és nem is az utolsó). Neil Gaiman még kissrác korában (egész pontosan hét évesen) kezdett rajongani Thorért, a Jack Kirby és Stan Lee féle izgalmas, impozáns és hatalmas Thorért. Aztán mélyebbre ásott a skandináv mítoszokban és enyhe csalódással vette tudomásul, hogy valójában (már ha megengedjük magunknak, a valójában létezését) ezek az istenek legalább olyan távol állnak a tökéletességtől, mint azok, akik kitalálták őket.

A skandináv mitológia sötét, véres és sokszor teljesen illogikus. Északon született, a hó és a jég birodalmában, a hosszú éjszakák alatt, istenei oktondik és beképzeltek, de izgalmasak és (ami a legmegdöbbentőbb) emberiek. Neil Gaiman azokat a töredékeket meséli el, amelyek a skandináv istenekből ránk maradtak, és ezáltal nemcsak mesemondó lesz, hanem mítoszmondó, ahogy maga Homérosz is. 

Thor buta. Buta, de nagyon erős. 
Loki, Odin vértestvére, a déróriás jobban tenné, ha elfelejtené a vérszerződést. De jóképű és beképzelt hát marad Asgardban. 
Odin feláldozta magát önmagának. Olyan magas szintre emelte a nárcizmust, mint még soha senki őelőtte. 

A mesékben az istenek leginkább unatkoznak, és az unalom elűzése céljából teljesen érthetetlen dolgokat művelnek. Ebben különböznek a skandináv mítoszok olyan nagyon a többitől. A hajtóerő, ami cselekedeteiket vezérli teljességgel érthetetlen, s ebben az érthetetlenségben burjánzanak előre ki nem található történetek arról, hogyan születik a jó és a rossz vers, hová tűnt Sif aranyhaja, hol készült Mjöllnir, Thor hatalmas kalapácsa, ki építette és milyen árért az istenek falát, ki az a farkas, aki lenyelte a világot. 

Neil Gaiman különös nyelvet választott a mítoszok újramondásához. Megtartott egy bizonyos dallamot a régi mesék szokásaiból, de erőteljesen modernizálta a szöveget, mintha figyelmetlen gyermekeknek mesélné, akiknek viccekkel és istenek szájába nem illő mondatokkal kell felkelteni az érdeklődését. Vagy csak mi vagyunk, a keresztény kultúrkörbe születettek, akik szent nyelvet tulajdonítunk az isteneknek, s ha azok póriasan, irigykedve, káromkodva szólalnak meg, már megfosztjuk őket hitelüktől? Gaiman szájában az istenek közelebbinek tetszenek, mint bármikor korábban. Karnyújtásnyira van Thor, aki majdnem kifogta Jormungandot, a midgardi kígyót, a szépséges Freya, akit az esküvőjén Thor játszott el asszonyi köntösben, Loki, aki apja ennek a midgardi kígyónak és Fenrirnek, az óriási farkasnak. 

A történetek egy darabig elringatnak egy örök világ ígéretében. Az istenek földje érinthetetlen. Az istenek halhatatlanok. Ám a skandinávoknál egy istent is meg lehet ölni, Asgard, az otthonuk nem csak elpusztulhat, de arra ítéltetett. Mert meg vannak számlálva a napok, míg Heimdall teljes erejéből megfújja a Gjallerhornt, a kürtöt, amely a Ragnarök kezdetét jelzi. A napot, amikor az istenek és a déróriások összecsapnak, amikor a legveszedelmesebb ellenség Vígríd harcmezején csatasorba áll és Loki nem Odin mellett vonul csatába. 

A Ragnarök még előttünk van. Hogy mi lesz utána, azt csak egy mítoszmondó tudhatja. 

Neil Gaiman újszerűen és mégis a mítoszoknak kijáró tisztelettel meséli el az istenek megmaradt történeteit, s a stafétabotot minden olvasó felé nyújtja. A mesék akkor élhetnek tovább, ha van, ki elmesélje őket. És az isteneknek életet adni (ahogy Thor mondaná) nem tűnik túl nehéznek.

Neil Gaiman: Északi mitológia
Agave Könyvek, 2017, 208 oldal

Írta: Veréb Árnika

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts