„Minden országot bejártam, minden messze tartományt, s aki álmaimban él, a dicsőt, az égi szépet semmi földön nem találtam.” – mondja Csongor Vörösmarty ismert művében. Ez a sor is, és sok másik is új értelmet kaphat a Maladype feldolgozásában, akik szokatlan megoldásaikkal állították a nézők elé a nagy klasszikust.
Szerelem, ármány, tündérvilág és a boldogságkeresés áll a Maladype társulat legújabb bemutatójának középpontjában. A Csongor és Tünde a választást tekintve ellentéte az előző bemutatójuknak, Jean Genet Balkonjának, amit 13 év magyarországi mellőzöttség után vettek fel repertoárjukra. A mostani darab azonban a nemzeti drámairodalmunk egyik fontos alkotásaként, állandó jelleggel jelen van a magyar színházak színpadain. Ennek ellenére mégis kihívást jelenthet mindkét dráma feldolgozása, hiszen a Balkonnál mellőzöttsége miatt, a Csongor és Tündénél a „túljátszottsága” miatt nagyobb a tétje a művek feldolgozásának. Úgy hallottam van egy olyan mítosz a színházba járók körében, hogy még nem készült igazán jó Csongor és Tünde rendezés. Ha valóban létezik ez a hiedelem, Balázs Zoltánnak sem sikerülhet megtörni, mert nem az átütőség jellemzi legjobban az ő rendezését sem. Az viszont biztos, hogy olyan feldolgozást hoztak létre, ami merész módon kísérletezik a nemzeti kinccsel, ugyanis alapjaiban változtatta meg a hagyományos színpadra állítást. Balázs Zoltán rendezésében egyrészt a két szerelmes alakját egyetlen színész, Szilágyi Ágota játszotta, ami színészileg nagy kihívás, hiszen nem elég, hogy két szereplő karakterét kell megformálnia, de sokszor igen éles váltásokkal kell egyik szerepből a másikba átlényegülni. Bár jól elkülöníthető volt a két szerep, kevésbé volt átélhető a szerelmesek története ezzel a megoldással – ami nem Szilágyi Ágota rovására írható, ő remekül teljesítette a rá osztott feladatot, számára ez egy jutalomjáték. De emiatt a rendezői kísérlet miatt nyer új értelmet a fent idézet részlet, hiszen mivel egyazon testben elevenedik meg a két szereplő, akár a belső útkeresés gondolata is felmerülhet bennünk.
A két főszereplő összevonása mellett az előadás másik sajátossága a zenés és prózai műfajok keverése a tündérvilág és a földi lét elhatárolása céljából, ami szabályos jelrendszert alkotott: a tündérvilág figurái operában nyilvánultak meg, míg a földi karakterek prózában beszéltek. Ezzel a két főszereplőt is könnyebben el tudták határolni a színészi játékban, valamint ezzel jelenítették meg azt is, mikor Tünde lemondott a halhatatlanságáról, hiszen ekkor már ő is prózában beszélt. Azonban az opera megjelenésének nem kedvezett a Maladype Bázis, ugyanis a szopránok megszólalásakor a terem rossz akusztikája miatt szinte semmit sem lehetett hallani az elhangzó szövegekből. Mirigy figurájánál viszont nagyon hatásosan funkcionált, ugyanis nem nő játszotta, hanem Kéringer László tenorja csendült fel a boszorkány szerepében. Már önmagában a tenor megszólalása is hátborzongató, de öltözéke és a fehérre mázolt arcán a vérben forgó szemek miatt nehéz volt levenni róla a tekintetet, remek összhatást keltett. A szereposztás és a műfaji keveredés mellett a térhasználat is rendhagyónak mondható, hiszen a teniszbírói emelvényre hasonlító szerkezet állt a színpad középpontján, ezen ültek, álltak, másztak, lógtak, hintáztak a szereplők. Itt viszont ismét kiütköztek a játszóhely hiányosságai, mert volt olyan jelenet, amikor az alacsony belmagasság miatt szűkösnek bizonyult.
Németh Anikó jelmezeiben is jelentős stíluskeveredés volt megfigyelhető. Szilágyi Ágota egy elegáns, de manapság is hordható kosztümöt viselt, Kéringer László csipkével és fűzővel díszített ruhája a viktoriánus korra, vörös vasszerkezetes parókája pedig a Tim Burton filmekre emlékeztetett. Nagyon magával ragadó és emlékezetes hatást keltett, az előadás kultikus elemének mondanám. A tündérvilág többi szereplőjének jelmezének színvilága és stílusa pedig a diszkó-korszakot idézte. Vörösmarty drámájának kultikus része, az Éj megjelenése is jelentőségteljes látványt kapott: az emelvény tetejére fölállva Sipos Mariannára egy földig érő óriási leplet adtak, amivel monumentálissá tették a megjelenését. Stílusa egyszerre volt elegáns és laza, modern és klasszikus. A hatalmas sötét lepel egy estélyire emlékeztetett, amit megtört a fejre húzott, tükördarabokból kirakott maszk.
Nemcsak az előadás elemeiben születtek különleges megoldások, hanem az előadás végén az addig nyugodtan figyelő nézői álláspontot is megtörték, hiszen egy férfi nézőt a színpadra hívtak, és vele mondatták el Csongor zárósorait, ezzel feloldva Szilágyi Ágota kettős szerepjátszását. Az előadás nagyon intenzív figyelmet igényelt, az egymást követő impulzusok és a kísérletező ötletek adták az igazi élményt. Az interaktív befejezéssel feloldották a nézők addigi koncentrációját, és a két szerelmes egymásra találásának pillanatát is.
Írta: Mátyás Viktória
Fotók: szinhaz.org
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése