Ki is vagyok valójában?

Cserepes Gyula óbecsei táncos, előadóművész és koreográfus. A Budapest Kortárstánc Főiskolán tanult, majd professzionális karrierjét a Közép-Európa Táncszínháznál kezdte. Alkotói munkássága a Revive the castle című, térspecifikus előadással kezdődött 2012-ben, míg a New Age Gypsies című duett volt a táncszínházi bemutatkozása. Első független darabja a The Bridge, a brüsszeli Volksroomban került bemutatásra.


Az általa 2016 őszén létrehozott SELFY-t a 2016-17-es évadban Lábán Rudolf díjra jelölték, a 2017-18-as évadban pedig beválogatták a dunaPart- kortárs magyar előadó-művészeti platformra, nem véletlenül. 

Ha foglalkoztat az identitáskeresés, ha többször feltetted már magadnak a kérdést, hogy ki is vagy valójában, vagy egyszerűen kíváncsi vagy rá, hogy Gyula hogyan vezeti végig a résztvevőket egy különleges utazáson, melynek intenzitása a résztvevőre van bízva, a SELFY tökéletes kikapcsolódást számodra is. Az előadást március 3-án utoljára láthatja a közönség a MU Színházban, mely remek alkalmat ad első, vagy akár sokadik részvételre, hiszen egy valami biztos, nincs két egyforma performansz. A felszabadulás pedig már egyéni lehetőség… 

Te magad hogyan változtál a SELFY premierje óta? Rád milyen hatással volt az egész alkotófolyamat és az előadások?

Az ötlet – mondjuk így – csírája, amelyből az alkotófolyamat kihajtott, még 2014 elején fogant meg bennem. Az életemet a kamaszkorom óta végigkísérő identitásválság (a Vajdaságban magyarként, Magyarországon szerbként tekintettek rám és később egyre inkább keveredett, hogy ki melyiknek látott engem) ekkorra vált olyannyira feszítővé bennem, hogy azt éreztem ideje szembenéznem ezzel a kérdéssel. A közel másfél éves alkotói folyamat során oda jutottam: az egyelten, amit teljes bizonyossággal állíthatok magamról az az, hogy „én vagyok”. Ellenben az, hogy milyen tárgyat vonz magával ez az egyszerű állítás (mi/ki vagyok) lényegében a helyzettől függ: ha az anyámmal beszélgetek, akkor a fia vagyok. Ha bemegyek a boltba, akkor vásárló. Ha anyámmal együtt megyek be a boltba, akkor egyszerre vagyok az ő fia és vásárló is, stb.

Azt hiszem azáltal, hogy közel két éven keresztül, különböző közönségnek, más-más közösségekben adtam elő a SELFY-t, feloldódott bennem a korábbi identitásválság. Lecsillapodott az állandó belső zaj, hogy „ki vagyok én”. Manapság már ritkán tekintek erre a kérdésre problémaként.

Vajon más is ugyanígy van ezzel?

Attól tartok ennek a kérdésnek a megválaszolásában nem vagyok kompetens.


Milyen visszajelzéseket kaptál az előadás kapcsán? Valóban sokszor egy mondat hatással lehet az egész világunkra?

Többen említették, hogy engem az elődásban sámánnak látnak. Ahogyan a darab ritualitását is sokan kiemelték a maguk módján. Az is gyakori, hogy a nézők azzal fordulnak hozzám az előadás után a büfében: „Miért pont azt mondtad nekem amit, amikor előttem álltál meg, hogy a szemembe nézz? Honnan tudtad, hogy én olyan vagyok?”

Ebben számomra az az izgalmas, hogy a darab elején elhangzó állításokat improvizálom. Ezek a tőmondatok mindig az „I am ...” fordulattal kezdődnek és ott, helyben, a pillanat hatása alatt találom meg, hogy mit mondok a néző szemébe. Amikor 2017 januárjában a Trafóban, a NEXT Feszten adtam elő, egy számomra ismeretlen lánynak azt mondtam: „I am a bad lover” (rossz szerető vagyok). Megvárt utána és még hosszan beszélgettünk arról, hogy ez az egyszerű mondat, abban az egyszerű helyzetben milyen hatást váltott ki belőle. Ezek alapján szeretném azt hinni, hogy akár egy szó vagy egy mondat is egész lavinát indíthat el a bensőnkben.

Milyen történeteknek voltál szemtanúja, melyben a nézők nem csak veled, hanem egymással is kapcsolatba kerültek?

Kétségeim vannak azt illetően, hogy mennyire nevezhető a SELFY során bármi is történetnek. Az első epizód, ami eszembe jut, amikor 2017 áprilisában a MU Színházban egy nyugdíjaskorú férfi szavazott nekem annyi bizalmat, hogy kezet fogva kicsit táncoljon velem. Úgy alakult, hogy néptánc (szatmári) motívumokon keresztül sikerült egymással kapcsolódnunk. Miután elváltunk egymástól és én tovább ugráltam a térben, arra lettem figyelmes, hogy ez az idős férfi felkér egy hasonló korú hölgyet, odavezeti a technikus kollégáim pultja elé és mintegy táncházban a zenekarnak, elkezdtek Intsnek (fény) és Lacinak (zene) mezőségi párost táncolni.


A tavalyi évben Lábán-díjra jelölték az előadást, Török Ákos laudációjánk egyik részlete így szól:

 „A selfie hagyományos értelemben (ha ebben az esetben lehet egyáltalán hagyományról
beszélni) egy pillanatfelvétel önmagunkról és a környezetünkről. Hogyan nézünk ki,
miközben valahol, valakikkel vagyunk. Cserepes Gyula Selfy-ja (ejtsd: „szelfáj”, alkotói
szóképzés, jelentése: „önmagamból képzem önmagamat”) ezzel szemben sem nem
pillanatfelvétel, sem nem állókép, a szó szoros és átvitt értelmében is mozgás: mit gondolunk,
miközben valahol, valakik társaságában táncolunk. És a táncba a tétlen mozdulatlanságot is
beleértjük, hiszen a részt nem vevő, elkülönülő mozdulatlanság (például egy hétköznapi
táncos buliban) sok esetben sokkal intenzívebb történés, mint a mozgás.”

Te magad hogyan kezeled a folyamatos változást, illetve a szabadság kérdését? 

Azon szeretnék dolgozni önmagamban, hogy elfogadjam és átöleljem azt, hogy a világ egy állandó változásban levő entitás. Szeretnék egyre nyitottabbá válni erre, mivel azt hiszem, hogy ha elfogadom a fent említett tényt, akkor ahelyett, hogy sodródnék az árral, inkább meglovagolhatom a hullámokat. Talán ebben az apró különbségben rejlik az egyén szabadsága. Megválaszthatom, hogy megtanulok-e „úszni” és „szörfözni” vagy örökké hánykódni fogok, míg egyszer elnyel az örvény. Akár így van, ahogy elképzelem, akár nem – úgy látom az egyéni szabadság kérdése elsősorban az adott egyén felelőssége. Ha ő hajlandó tenni érte, csak akkor van esélye arra, hogy szabaddá váljon.

Mesélj egy kicsit az előadás vezetett, tudatos részeiről, valamint azokról, melyeknél már a közösség alakítja a történéseket? 

Az előadás „koreográfiája” tudatos választások és döntések sora. Ennél nagyban hagyatkoztam az általam ismert sámán gyakorlatok technikai szempontjaira. Például a zenén dolgozva Mádi Lacival olyan tempókat kértem tőle, olyan sorrendben, ahogy azt bizonyos sámán szertartások során használnak. Az is tudatos döntés volt részemről, hogy bármi történjék is, a kb. 30 perc hosszú „táncos” részt végig fogom ugrálni. Ugyanakkor az, hogy ezen belül milyen mozdulatok, irányok, helyzetek, stb. jönnek létre, már teljes mértékben a közönséggel létrejövő interakció által kiváltott, spontán motívumok sora.

Mit tanácsolnál azoknak, akik még az identitáskeresés kérdéskörét járják épp?

Őszintén szólva – nem tudom. Az, hogy nekem a fentiekben vázolt folyamat (is) segített az identitáskeresésemben, csupán az én igazságom. Nem érzem magam felhatalmazva arra, hogy másoknak utat mutassak vagy megmondjam a tutit. Én csak egy közvetítő vagyok.

Milyen jövőbeni terveid vannak szakmailag?

Jelenleg az új darabommal vagyok elfoglalva, amely kiindulópontja a tánc és a szexipar (pornográfia, prostitúció, stb.) közti párhuzamok és különbségek. A készülő előadás próbáit Zágrábban kezdtük el Egyed Beátával, 2018 január végén. A Zagreb Dance Center adott egy hetes rezidens lehetőséget kettőnknek, hogy használjuk a stúdiót és a végén egy nyílt próba formájában megosszuk a helyi szakma képviselőivel a munkánkat. A prezentációnkat követő rövid beszélgetésben hasznos visszajelzéseket kaptunk a horvát nézőktől. Ezekkel az információkkal felvértezve jöttünk Budapestre, ahol a Műhely Alapítvány jóvoltából a Trafó Stúdiójában próbálunk.
A jelenleg Eroica Universalis munkacímmel futó projektünkből megszülető előadást 2018. április 6-7-én láthatja a magyar közönség a MU Színházban.

Fotók: Suncan Stone, Dömölky Dániel

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts