A Metropolitan Opera idei új bemutatója Puccini egyik leghíresebb darabja, a Tosca. A Met felkérésére Sir David McVicar rendező álmodta újra a zeneművet. A lehengerlő opera monumentális, mégis rendkívül részletgazdag díszletben, korhű jelmezekkel és világhírű szereplőgárdával kelt életre. Az előadás azt is remekül illusztrálja, miért képes ennyire időtálló és népszerű maradni az operairodalomnak ez a nagy hatású nőalakja.
A New York-i operaház ismert a nem mindennapi díszleteiről, John Macfarlane alkotása azonban nemcsak, hogy nem okoz csalódást, de egyszerre roppant élethű, gyönyörű és izgalmas. Hiteles, mert az opera cselekményének megfelelő templomot, illetve előkelő, hivatali szobabelsőt látunk az első és második felvonásokban. A háttérben már itt is megfigyelhetők a gazdag szobrászati alkotások, stukkók, freskók, faragványok. A harmadik felvonásban pedig egészen az Angyalvár tetejére érkezünk, ahol festői látványnak lehetünk tanúi. A díszlet és a jelmezek azonban nem pusztán a megfelelő olasz környezetbe kalauzolnak, nem pusztán imitálják a valódi helyszíneket, hanem kiválóan asszisztálnak is az opera cselekményéhez. A látványelemek (melyek azért is létfontosságúak, hiszen az egyik főszereplő festészeti alkotásai szintén a díszlet részét képezik) vizuálisan segítik a nézőt az opera lélektani mozzanatainak megértésében. Így például megfigyelhető, hogy szinte az egész díszlet nélkülözi a vörös színeket, főleg pasztellekből építkezik, egyedül a harmadik felvonás égboltjába vegyül valamennyi piros, mikor vészjóslóan az Angyalvár fölé borul. A címszereplő ruhái szintén borzasztó érdekesek: az első felvonásban hófehérben érkezik a templomba, a másodikban szerelme elfogása után gyászfeketében (vagy akár sötét démonként) jelenik meg, míg legvégül szürke utazóruhában, mindent elvesztve ugrik le a vár széléről.
A Tosca azért is számít különleges operának, mert viszonylag kevés fontosabb szereplővel – mindössze hárommal – dolgozik, mégis képes rendkívül összetett cselekményhálót fölrajzolni. Kibomlanak korábbi, más alakokat érintő, az opera szereplőihez akár lazábban kapcsolódó történetszálak is. Ezenkívül a karakterek jelentős lélektani változásokat élnek meg a viszonylag rövid időintervallumot felölelő történet során. A Tosca végzetesen gonosz szereplőjét, Scarpiát, Željko Lučić alakítja a produkcióban. A rendőrfőnököt egészen higgadtan és megfontoltan jeleníti meg az első felvonásban. Itt az alakítás talán túlságosan is visszafogottnak, kevésbé könyörtelennek tűnik – mint ahogyan az adódna a műbeli pozíciójából és a tetteiből −, így azonban még erősebbé válik a kontraszt, amikor a második felvonásban Toscával négyszemközt feltárja igazán sötét gondolatait. Scarpia ekkor már nem pusztán egy rideg, véreskezű hóhér, hanem egy tényleg visszataszító szörnyeteg.
Cavaradossit Vittorio Grigolo, a gyönyörű hangú olasz tenor kelti életre. A művészet és az elvei iránt elkötelezett, illetve a történet második felében roppant bátorságot tanúsító karaktert formál meg. Belépőjével már a szerelme megjelenése előtt remekül formálja meg a figurát, mint ahogyan a Toscát alakító Szonja Joncseva is egészen kivételes teljesítményt mutat be, akkor is, amikor egyedül van a színpadon, de a szerelmesek közötti összhangtól válik valóban megindítóvá az előadás. Teljesen hihetővé válik, hogy ez egy valódi szerelem, mégpedig olyan, aminek érdekében képesek hatalmas áldozatok meghozására – a másik elvesztése pedig szívszaggató tragédiaként kerül a nézők szeme elé.
Nagyon izgalmas, ahogyan az előadás Tosca karakterével bánik. Rendkívül összetett figuráról van ugyanis szó, akit sokféleképpen meg lehet közelíteni. Lehetne féltékeny fúria, igazi végzet asszonya, a bátorsága és ereje szintén kidomborítható attribútumok lennének. Szonja Joncseva alakításában azonban sokkal puhábbá és törékennyé válik. Ez nem mond ellent a bátorságának, de nem is annyira számító (Scarpiával szemben), követelőző (Cavaradossival szemben), inkább egy kedves és érzékeny nő. Egy szerethető figuráról van szó, akit a környezete csodál, egy gyönyörű nőről, akinek a szépsége vágyakat mozgat meg, számára azonban minden kétséget kizáróan csak Cavaradossi létezik. Tosca egy olyan nő, akit egyszerre végtelenül tisztelnek és szeretnek. Ez a szerethetőség a figura egyik olyan, akár lényeginek tekinthető vonása, mely nem feltétlenül kerül előtérbe az opera különböző előadásaiban. Ebben a produkcióban érthető lesz, miért képes a darab ennyire erős érzelmi hatásokat kiváltani és klasszikus-léte ellenére, korhű díszletek és jelmezek, itáliai hóhérok és harcviszonyok között ennyire aktuálisnak érződni. Tosca egy kivételes nő, mégis rendkívül mindennapi érzelmek munkálnak benne, nézőként pedig ezekhez a lelki folyamatokhoz tudunk kapcsolódni, ezek képesek megérinteni. Nagyon izgalmas például az, ahogyan az előadás a figura vallásosságát kezeli: ezt fejezi ki nagyon jól az első felvonás fehér ruhája, a madonnához fordulás, illetve ahogyan gyertyákat helyez Scarpia mellé, miután leszúrta. A zárókép mindezek folyamatába illeszkedik: Tosca könyörgőn az égre emeli a tekintetét és széttárja a karjait, úgy veti magát a mélybe.
Írta: Fazekas Júlia
Fotók: metopera.org
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése